Az amnio eredményét bevallom, nagyon bizakodva vártam. Az első rossz hír óta eltelt hetek valahogy minden szándékom ellenére egyre több pozitív gondolatot és reményt hoztak. Az hogy az újabb uh-n kiderült, hogy a gyerekkel együtt nem nő a hygroma, hogy a chorion biopszia bár csak 4 db sejtet adott, így értékelhetetlen, de azért az a 4 sejt egészséges volt... Az, hogy a baba nagyon aktívvá vált az utóbbi hetekben, a nap bármely szakában képes volt kirúgni a ház falát. Minden erősítette a hitet, hogy nem lesz itt semmi baj, hogy mi a szerencsés esetek közé fogunk tartozni, és még a terhesség alatt, vagy esetleg a születése után felszívódik az ok nélkül ott éktelenkedő nyaki hygroma. Már azt méregettem, hogy a 40 mm-es fejátmérőhöz képest az a 6 mm nem is olyan durva, szóval nem lehet itt nagy baj.
Az amnio eredménye előtti napon volt időpontom magzati szív ultrahangra. Az csak mellékes, hogy a sotéról az egyetlen hozzáértő – aki nem mellesleg nagyon-nagyon profi – nyugdíjba ment, ezért csak magánrendelésen lehet őt elérni. Miközben felfeküdtem az ágyra már kérdezgetett a doktornő pár dolgot, ki és miért is küldött ide, a szokásos hányadik terhesség, előző egészséges-e stb. Rákérdezett arra is, hogy a genetikai vizsgálatot megcsináltattuk-e, mondtam, hogy másnapra várjuk az eredményét. Valahol itt tartottunk, amikor ő már a baba szívét nézte, és az első mondatával letaglózott.
"Sajnos itt én egy elég súlyos komplex szívfejlődési rendellenességet látok."
És akkor a terhesség alatt másodszor éreztem azt a gyomromba vágott súlyt, azt a pofont, azt hogy összedől minden. Nem akartam kötődni és nem akartam bízni, amíg fennáll a lehetősége, hogy el kell engednünk a babát. De kialakult. Ezt nem lehet elkerülni, akkor sem, ha 8 héten át folyamatosan ott lóg a fejünk felett az a bizonyos kard.
A doktornő türelmesen, rajzzal kísérve elmagyarázta, mit is jelent a latinul megírt leletünk. A babánknak a szívből a tüdőbe vezető artériája nem fejlődött ki. Ezzel gyakorlatilag hiába pulzál a szív, hiába jön vissza a fáradt vér, hogy oxigénnel dúsan térjen vissza a szervezetbe, sajnos nem jut el a tüdőbe. A sövényhiány miatt pedig egyébként is csak keveredik. Gyógyíthatatlan, és az élettel összeegyeztethetetlen.
Hát megkaptuk az ítéletet. Ott, ahol tulajdonképp nem is számítottunk rá. Egész idő alatt valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy a szívével lehet bármi baj...
Másnap megkaptuk a genetikai eredményt is, egészséges kislány. Ez azonban sajnos nem változtatott azon, hogy a súlyos fejlődési rendellenesség miatt nincs igazán választási lehetőség. Aznap töltöttem be a 19. hetet. Következő hétfőre rendelt vissza az orvos, akkor már kórházi pakkal, 3-4 napos maradással tervezve, hogy elvégezzék az abortuszt. Fájdalmas volt úgy összekészíteni a csomagomat, hogy ugyanazokat raktam be magamnak, mint a fiam születésénél, de tudtam, hogy most egyedül jövök haza. Nem akartam én oda menni, nem akartam ott lenni...
Hétfőn délután aztán elkezdődött a folyamat. Mindig csak az épp aktuális lépést magyarázták el, abból is csak annyit, hogy velem mi történik, én mit fogok érezni. A babáról senki egy szót sem szólt. Arról, hogy az ő élete hol fog véget érni, hogy Ő mit érez az egészből? Az utolsó óráiban nagyon sokat beszéltem hozzá. Tudom, hogy ez nem változtat a tényeken, és a lelkiismeretem sem lett tőle könnyebb. De nem tudtam szó nélkül elengedni.
Igazán elengedni még most sem sikerült.
Befejeződött a folyamat, délután kettőkor, 7 órás vajúdás után megszületett. Ők abortusznak nevezik, de átélve azt kell mondanom, hogy ez szülés. A fájásokkal, mindennel együtt.
Mindenki azt várja tőlem, hogy legyek erős. Megkapom a közhelyeket is, hogy majd a következő egészséges lesz, majd lesz másik, ennek így kellett lennie stb, stb...
És én mosolygok kifelé, igyekszem beszélgetni azokkal, akik kérdeznek, a hogy vagy kérdésre egy köszönöm jól-lal válaszolok, ezzel is rövidre zárva a témát, mert magamtól tudom, hogy ezt csak az értheti, aki járt már hasonló cipőben. Tudom, hogy ezt nem lehet elképzelni, az ember nem is sejti, mennyire tud kötődni egy 20 hetes babához, amíg nem veszíti el. Most azt gondolom, ha 8 héttel korábban valóban abortuszként megszakítják a terhességet, talán lelkileg könnyebb lett volna. De ezt sem tudhatom, és remélem, már sosem kell megtudnom, milyen.
Cseresznye
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
