Elmúltam negyven, mégis nagy levegőt kellett vennem, hogy leírjam mindezt. Azért teszem, hogy segítsek azoknak a gyerekeknek és szülőknek, akik most élik át ezt, vagy valami hasonlót. Nyolcéves voltam, mikor először molesztált egy közeli családtagom. A szüleim váltott műszakban dolgoztak, és gyakran megesett, hogy egyszerre voltak éjszakásak. Vagy éppen elmentek valahová vendégségbe, moziba, mindegy is, hová. Ilyenkor bizton számíthattam rá, hogy megjelenik a szobámban ez a bizonyos valaki, és olyan dolgokat tesz velem, amiket nagyon nem akarok, amitől undorodom. Belül sikoltoztam, és mégis hang nélkül tűrtem, mert féltem, és mert szégyenkeztem.
Sok-sok ilyen alkalom után végül elhatároztam, megmondom, hogy elég! Nem akarom! Kilencéves voltam ekkor, és sok-sok héten át erre készültem, hogy végre kimondom, hogy NEM. Végre, végre megtettem. Életem legnehezebb pillanata volt, iszonyúan féltem. Akkor elment, és mikor legközelebb bejött a szobámba, sikoltozni kezdtem. Többet nem jött.
De jött más. Rettenetes rémálmok. Minden éjjel menekültem, de hiába, mert elkaptak, és brutális módon megöltek. Vagy megerőszakoltak. Ha megöltek, az még elviselhetőbb volt… És a bűntudat, szorongás, szégyenérzet. Nem is tudtam, mitől. Képtelen voltam mások előtt enni, elhúzódtam az iskolai vécébe, és ott ettem titokban. Fiúkra, férfiakra ránézni sem mertem. Görnyedten jártam, hosszú, lógós férfiingekben (véletlenül se látszódjon a növekvő mellem), utáltam a fiúkkal összevont tesiórákat, és egy idő után anorexiás lettem. Ha utánam szóltak, fütyültek, leszegett fejjel mentem tovább, és kavargott a gyomrom.
Ha valaki kérdezi, hogy melyik a legelső emlékem gyerekkoromból, azt felelem, hogy nem tudom. Az agyam ugyanis kitörölt szinte mindent, így próbál megvédeni az elviselhetetlentől. Ezért aztán kilencéves korom előttről alig-alig van emlékem, és azok sem valami szépek. Szagok, fények, mozdulatok. És persze nem tudok megbízni senkiben. Magányos farkas lettem. Hiába lett azóta családom, örökre az maradok.
Az érintést sokáig nem bírtam elviselni, és sokáig minden szex fájt. A lámpát nem lehetett lekapcsolni, mert rettegtem, hogy ki az, aki fölém hajol. Azt biztosan nem kell magyaráznom, hogy a szexhez mekkora bizalom kell, be kéne engedni a másikat…
Sokáig küzdöttünk egy babáért a férjemmel. A tizenöt év alatt mindig volt valami orvosi indok, de én legbelül tudtam, hogy azért nem jön össze, mert félek, hogy nem a férjemtől esek teherbe, hanem az Ő babáját hordozom, a zaklatómét. Szörnyű volt.
Mára szakemberek segítségével sikerült kimásznom a gödörből, úgy ahogy feldolgoztam a dolgot, de kitörölni teljesen nem lehet.
Muszáj volt mindezt ilyen hosszan és részletesen leírnom, hogy egy kicsit rálássatok ezekre a helyzetekre. Szeretném, ha észrevennétek, ha a gyereketek hasonló helyzetbe kerül. (Akár a kisfiatok, mert sajnos velük éppen úgy előfordulhat ilyesmi! És bár ezen sokan meglepődnek, de van, hogy nő a bántalmazó.) Sok kisgyerek kerül ilyen helyzetbe, és a szüleik nem veszik észre. Vagy nem akarják észrevenni. Vagy nem tudják észrevenni. Mert nem olyan könnyű szembenézni azzal, hogy a párom, az apám, a fiam, vagy valaki, aki fontos nekem, zaklatja a lányomat.
Mit tegyen ilyenkor egy anya? Elváljon a zaklató férjtől, kidobja a fiát a családból? Annyi mindennel kéne ekkor szembenézni, harcolni és konfrontálódni, miközben szétesik a család. Így aztán a legtöbben nem tesznek semmit, és nem látnak semmit. A kisgyerek panaszait betudják annak, hogy egy kis átmeneti kamaszkori krízis vagy depresszió. Ő pedig magára marad ezzel a szörnyű teherrel.
Nem fordul segítségért a szüleihez, mert egyrészt titkon érzi, hogy akkor őmiatta esne szét a család, másrészt nincsen olyan bizalmi kapcsolatban a szüleivel, hogy ezt megtehetné. És persze szégyelli is magát, hiába tudja az eszével, hogy nem ő tehet erről az egészről.
Végső tanulság, tökéletes megoldás nincs, legalábbis én még nem jöttem rá. Csak annyit tudok, hogy a lányaimmal igyekszem olyan jó kapcsolatot kialakítani, hogy merjenek hozzám fordulni, ha bántják őket. Kisebb dolgokért is, például ha a többiek csúfolják vagy csicskáztatják őket a suliban. Legalább mondják el, hátha tudok segíteni tanáccsal vagy azzal, hogy meghallgatom őket. És arra nevelem őket, hogy merjenek nemet mondani. Mondják el azt, hogy mit szeretnének, és mit nem.
És végül, ami nekem a legnehezebb, megpróbálom nem kivetíteni rájuk a saját élményeimet, érzéseimet. Szeretnék nem rémeket látni, és nem a félelemre, bizalmatlanságra nevelni őket. Szeretném, hogy legyenek közvetlenek, vidámak, merjenek bízni másokban. Szeressék a testüket, az érintést, lássák, hogy mennyire szépek és értékesek, legyenek igazi NŐK, és nagyon-nagyon szeressék az életet.
széncinke
Ha lenne mit mondanod...
Elcsépelt mondat, hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek, de mégis, ha így sikerül megosztani a problémád, kicsit megosztod a terhed is. Nekünk elmondhatod! Meghallgatunk és odafigyelünk rád, ha kell, támogatunk is. A témák érzekenysége miatt továbbra is kiemelten figyelünk az anonimitásra és csak támogató, segítő kommenteket várunk közösségünktől is. Köszönjük, hogy velünk vagytok ebben!
Történetedet bezzeganya@bezzeganya.hu e-mail címre küldheted.
