Mint előző történetemben megírtam, szülés után közvetlenül tehermentesítő műtéten kellett átesnem, ami azt jelentette, hogy sztómát kaptam, kivezették a vastagbelemet a hasfalamra. Az indok IV. fokú gátrepedés volt, ami a „ volt orvosom” szerint kb. az én testi adottságom miatt történt, tehát a gátmetszés után szétrepedt odalent minden. Egybeszakadt a hüvely a végbéllel. Ezt így kimondani és leírni is elég szörnyű, míg átélni megfogalmazhatatlan érzésekkel, lelki fájdalommal bír. Akkor azt mondogatta a nőgyógyász, hogy szerető családom van, túl fogom élni az egészet, és három hónap múlva vissza lehet rakni, ő nemzetközi szinten utánaolvasott. Reménykedtem benne, hogy így lesz, bár a sebész, aki a nőgyógyászati részt is varrta össze és a sztómát is, minimum hat hónap-egy évet mondott. Ez akkor még az egész lelkivilágomra rányomta a bélyeget. De talán az még jobban, amikor is ezt a helyzetet meg kellett tanulnom kezelni, együtt élni vele, megpróbálni „elfogadni”.
Az elfogadás szinte lehetetlen volt. Hiszen ott lógott egy zacskó a mellkasom és a köldököm között, ami teljesen új és ijesztő, eleinte fájdalommal járó volt. Minden egyes napom azzal végződött, hogy bevonultam a fürdőszobába lecserélni a sztómazsákot és újat felragasztani. Mindig akkora lyukat vágni, hogy ne legyen nagyobb, mint amekkora kell, mert különben kimarta a bőrömet, ami abba belekerült. Ezek után pedig azon izgultam, hogy le ne essen a zacsi, vagy ne legyen rajta olyan rész, ahol elengedné a ragasztás a bőrömet, mert az akkor elég kényelmetlen volt, a szagokkal küzdöttem. Ha ilyen megtörtént, napközben is kénytelen voltam kicserélni. A vége felé egyre ügyesebb voltam. Természetesen hallatszott minden, ahogy működött (ez miatt is kerülendő volt a puffasztó és egyéb ételek fogyasztása) és mellé még a zacsi is „csörgött”. Közben persze élni kellett az életet, ott volt a kisfiam, akire ugyanúgy oda kellett figyelni, mintha semmi történt volna. Igyekeztem nem érezteti vele, hogy baj van, a külvilág felé azt mutatni, minden oké, rendben vagyok.
Közben az első három hónapban jártam vissza kontrollra sebészhez, amikor ránézett a sztómára, illetve a záróizom erősségére. Decemberben azzal köszöntünk el, hogy januárban kérhetem az időpontot gasztroenterológushoz, aki majd megcsinálja a vizsgálatokat, amik szükségesek lesznek, ahhoz, hogy a helyreállító műtét megtörténhessen. Olyan vizsgálatok, amelyek megmutatják, tudom-e majd újra használni a záróizmot (tükrözés, anorectalis manometria-zárózom erőssége, ultrahang). Kértem időpontot, január közepén mentem, teljesen jó érzésekkel, hiszen ott már csak elindul valami, gondoltam. Nem teljesen így történt, az orvos gyorsan elvette a kedvem (de megjegyzem: rendes volt és látszódott rajta, hogy együttérez velem), mert szerinte „sanszos” volt, hogy egy ilyen mértékű sérülésnél vissza lehet ezt tenni. Ekkor elkezdte mondani, hogy mindig jobb együtt élni egy jól működő sztómával, mint egy rossz záróizommal, és hogy nyáron legfeljebb egyrészes fürdőruhát veszek fel… (Nekem nem a fürdőruha jutott eszembe először…) Ennek ellenére azért megbeszéltük az időpontokat.
Február közepe, három nap vizsgálatokból állt. Első nap csak rutinvizsgálatok, vérvétel, stb. Második nap kezdődött egy beöntéssel, utána a végbél-, vastagbéltükrözés. Hát az elég durva volt, iszonyatosan fájt, kényelmetlen volt. Harmadnap jött a nyomásvizsgálat, záróizom milyen erős. Itt jó eredmény lett, örültem nagyon. Utána mentem közvetlen a végbél-ultrahangra, ami szintén rendben volt. Megkaptam a papírt, amelyen az állt, hogy nincs akadálya a műtétnek. Annyira boldog voltam és megkönnyebbültem.
Ezzel a papírral mentem vissza a sebészhez február végén, bízva abban, hogy mihamarabb sor kerül a műtétre. Két lehetőség volt: vagy megműt márciusban (de áprilisban ki kell mennie külföldre, és ha bármi baj lenne, nem lesz itthon) vagy május elején. Nyilván a májust választottam, hiába szerettem volna hamarabb. Inkább a biztos, ha már ennyit kibírtam, ezt is ki fogom.
Így is lett, pontosan egy éve ennek, május 3-án megtörtént a műtét, NYOLC hónap után! Először el se hittem, csak mikor felhúztam a ruhámat, és egy kötést láttam a sztóma helyén. Az első hét borzasztó fájdalommal járt, mintha kitépték volna a hasfalamat. Egy hét után hazamehettem, négy hétig nem emelhettem semmit, utána pedig csak fokozatosan. Nem emelhettem fel a kisfiamat, aki mindig csak nézett, miért nem veszem ki a kiságyból… Lassan elteltek a hetek, addig párom volt itthon velem. Aztán szépen helyreálltak a dolgok az eredeti kerékvágásba. Most már csak egy heg emlékeztet a testemen, mi is volt ott.
Fizikailag úgy érzem, rendben vagyok, de a lelkem még nem dolgozta fel a történteket. Nagyon sok gondolat és érzés nincs megfogalmazva itt, nem is lehetne mindent leírni, de azt gondolom, nem is kell, hiszen ha belegondol az ember egy ilyen „traumába”, talán ha nem is tudja elképzelni, de sejtheti, milyen lehetett. Igyekszem minél hamarabb túllépni ezen, pszichológus segítségét kérve.
Kékmadár06
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
