Egy németországi nagyvárosban élünk a férjemmel és immáron 7 hónapos kisfiunkkal. Egy viszonylag gyors és tervezett teherbeesést követően megkönnyebbülésül nyugtáztuk, hogy túl vagyunk a kritikus három hónapon, és mindenki rendben van. Itt nem orvost vagy szülészt választ a nő magának, hanem kórházba vagy klinikára kell bejelentkezni. Igyekeztünk minél hamarabb választani is egyet (pl. volt olyan népszerű kórház, ahol a 9. hétben már késő volt), de összehasonlítva az otthoni viszonyokat, úgy éreztük és láttuk is, hogy nagyon mellé nyúlni nem lehet.
A 16. heti vizsgálaton sikerült megállapítania a doktornőnek, hogy kisfiút várunk (itt nevettünk egy sort a férjemmel, mert én a „jelek”alapján kislányra tippeltem). Talán akkor nevettem a terhesség alatt utoljára, mert kb. két perccel később még kérdeztem valamit a doktornőtől, mire hümmögve csak annyit válaszolt, hogy az nem gond, viszont lát itt valamit, ami neki nem tetszik. Tovább nézte a monitort, majd közölte, hogy a kicsinek nem záródott be időben a hasfala (a 12. hétig kellett volna), és már nem is fog. Majd persze az asztalánál elmagyarázott mindent: ő úgy látja, hogy a belek és a gyomor is „kint” van. Az esetek 30 százalékában (aznap utánaolvasva már 40 százaléknál jártam) olyan egyéb súlyos genetikai rendellenességgel párosul ez a diagnózis, hogy a terhességet meg kell szakítani. Ha a szerencsésebbekhez tartozunk, akkor is azonnali műtétre lesz szüksége a picinek, hogy összezárják a hasfalat.
Szerencsére másnapra sikerült időpontot egyeztetnie egy perinatál centrumba, így csak egy napig zokogtam, és voltam teljesen kétségbeesve, de valójában nem is hittem el, amit a nőgyógyásznő mondott. A férjem még reménykedett, hogy hátha csak elnézte a köldökzsinórt, stb., de erre túl sok esélyt nem láttam, inkább a 60-70 százalékban reménykedtem. A perinatál centrumban mondhatni jó híreket kaptunk: „csak ” a vékonybél egy része van kint, ez is persze műtétet igényel, a fertőzésveszély (és az esetleges rövidbél szindróma) elkerülése miatt persze programozott császárral fogok szülni, ha minden jól megy, a 34-35. héten. Mivel ez már egy másik rendellenesség, itt rendszerint nem kell genetikai megbetegedéstől tartani.
Rögtön meg is kérdeztem lelkesen a dokit, hogy akkor a tervezett amniocentézisre nincs is szükség, de sajnos volt. Ráadásul a 27. héttől heti-kétheti amnio várt rám az orvos szerint, aki azzal indokolta, hogy egy idő után a magzatvíz már nem teljesen tiszta, ami a belekre rossz hatással lehet, és annak súlyos következményeit szeretnék elkerülni a mihamarabbi császármetszéssel. Az egész vizsgálat és beszélgetés alatt az orvos és a nővér is nagyon megnyugtató volt (már szinte rutinszerű műtétnek kezdtem hinni), hangsúlyozta is, hogy ez nem ok az abortuszra, mert operálható jelenségről van szó (ez utóbbit csak az anyósomék akarták, akik gondolhatjátok, mennyire lopták be magukat a szívembe).
December közepét írtunk ekkor, egy héttel a hazautazásunk előtt. Hiába volt nagyon biztató az orvos, bennem egy világ dőlt akkor össze. Egyszerűen nem értettem, hogy hogy kaphatok ilyen rossz híreket, mert ezt egy babát váró kismama sem érdemli meg, pláne nem a pici. Ha meg belegondoltam, hogy mi vár rá a születése után, a szívem szakadt meg. Tudtam, hogy muszáj őt ennek „kitennem” azért, hogy élhessen, és biztos voltam benne, hogy idővel minden rendben lesz. Vettem egy koraszülöttekről szóló könyvet, de nem egy könnyű olvasmány. Pár kibőgött hét után megembereltem magam, becsuktam ezt a könyvet és a netes beszámolókat erről a rendellenességről (rögtön az első kettő egy nagyon szomorú és tragikus végű volt) és próbáltam „normális” kismamaként élni.
Január elején konzultáltunk a gyereksebész főorvossal, aki a műtét menetét magyarázta el. Mondandóját azzal zárta le, hogy kb. 3 hét kórházi tartózkodás után vihetem majd haza az egészséges kisfiamat. A szülésig ebbe a szép mondatába kapaszkodtam. A 26. hét előtt rendszeresen jártunk a perinatal centrumba ultrahangra. Az orvos többek között mindig elmondta, hogy minden rendben van – a körülményekhez képest (ha ezt nem tette volna hozzá, biztos hazugnak hiszem). A 26. és a 28. héten megvoltak az amniocentézisek, jó eredményekkel. Kilátásban volt egy magzatvízfeltöltés is, ha kevés lett volna (én magzatvízcserét is összeolvastam a neten),de ezekre szintén nem került sor. A 29. hétre már egy kis kórházi bőrönddel kellett mennem, de az ultrahang alapján nem is kellett volna bent maradnom (de a 30-tól már biztos, hogy a kórház vendégszeretetét kellett volna élveznem). Az orvos a magzatvízvizsgálatot azért elvégezte.
Én a saját vérvételemet sem tudom végignézni, mert nem lenne jó vége, így utólag a férjem mesélte el, hogy amikor már húzta ki a tűt az orvos, a kisfiam túl aktív volt és a lábfejével megrúgta a tűt, ami eltalálta a méhfalat és bevérzett. Így a tiszta magzatvíz után nem sokkal már véres víz volt a fecskendőben. Én ebből csak annyit fogtam fel, hogy valami nincs rendben, és dőlt rólam az izzadság, nagyon rosszul lettem. Itt természetesen véget is ért a vizsgálat és beutaltak a kórházba. Állandó infúzión voltam, napi 1-2 ctg és néha persze orvosi vizsgálat.
Más nem nagyon történt, egyszer vizsgált meg a perinatal centrum főorvosa, aki később a császárt is végezte a másik kórházban. Tüdőérlelő injekcióból hármat kaptam összesen, de itt halkan megjegyezném,hogy a méhfal átszúrása után nekem ez az injekció fájt a legjobban – nem vitatva persze annak fontosságát. A spinális érzéstelenítést például alig éreztem, pedig attól nagyon tartottam). Majd bő egy hét viszonylagos nyugalom után az említet főorvos újra megvizsgált a rendelési ideje végeztével (nem volt betervezve, nekem pedig semmilyen panaszom nem volt).
A szobatársőm is furcsállta, így amikor visszatértem a szobába, rögtön kérdően rám nézett, de nem tudtam neki sírás nélkül elmondani, hogy a jövő hét elejére már intézik a műtéteket a másik kórházban. Nem tetszett már az orvosnak az egyik bélszakasz, így nem akartak semmit sem kockáztatni. Ez egy csütörtök esti nap volt, és nagyon hálás voltam neki, sok erőt adott, különösen úgy, hogy másnap ő volt kiírva császárra a 32. héten – ikrekkel. Felnéztem rá, amiért olyan pozitívan állt a szüléshez és az azt követő időszakra, pedig nem tudtam eldönteni, hogy melyikünknek lesz nehezebb az első időszak (a kisebbik babája 890 grammal született). A hétvégén viszont már egész nyugodt voltam, és próbáltam élvezni az utolsó közös napokat a kisfiammal.
Hétfőn kora reggel szállítottak át abba a korábban említett kórházba, ahová magunktól nem tudtunk már bejelentkezni a terhességem 9. hetében. Akkor nem is értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás, mekkora sznob kórház lehet, meg hasonlók, de már az első napokban megértettem. Képzeljetek el egy kórházat, ahol a beteg szemszögéből minden jól működik, felszereltség is kiváló, és ami a legritkább még itt is, hihetetlen kedves és odaadó személyzet.
A kisfiam fél 9-kor született, férjem is bent lehetett a műtőben, így együtt hallottuk meg, ahogy felsírt. Olyan gyorsan ment a műtét, hogy elsőre csak az jutott eszembe, hogy már itt is van? Utána persze hihetetlen boldog is voltam már csak azért is, hogy ilyen körülmények között is felsírt. Hastól lefelé betették egy steril zacskóba, majd egy kicsit meg is mutatták nekünk. Picike volt, de főleg vékony, 1520 grammal született, majd elvitték az intenzívre, hogy felkészítsék a műtétre. Engem visszatoltak a szülőszobára még pár órára, addig a férjem intézte a papírmunkát, és még a kicsit is megnézhette. Mikor visszajött, akkor igazán megijesztett, mert láttam, hogy sírt. Kérdeztem, hogy mi a baj, de csak annyit mondott, hogy semmi, ill. hogy milyen gyönyörű. Itt együtt zokogtunk, kijött az addigi feszültség. 11 órakor áttoltak a másik osztályra, de közben még tettünk egy kerülőt a gyerek intenzívre. (Ezt sem gondoltam volna, hogy majd ágyastul tolnak be egy ilyen helyre.) Ekkor már be volt intubálva és persze számos csővel lett „gazdagabb”. Már korábban is láttam őt, amikor a párom lefényképezte és intenzíves ápoló létére szépen el is magyarázott, ami épp rajta volt. Így nem volt sokkoló vagy ijesztő a látvány, sőt, inkább megnyugtatott , hogy ennyi műszerrel figyelik.
Késő délután jött fel az operáló gyereksebész. Elsőre sikerült a műtét. Esélyes volt, hogy még egy műtétre lesz szükség pár napon belül, ha nem tudnák „betenni” a vékonybél teljes részét, mivel a has körfogata alapból kisebb ilyenkor. Két napig még lélegeztetőn tartották, a rákövetkező napon már magamhoz is vehettem. Minden alkalommal, amikor megnéztem őt az osztályon, egyre jobb állapotban volt, egyre kevesebb csőre, katéterre, kanülre vagy gyógyszerre volt szüksége. Nagyon ügyes kisbaba volt már akkor is, az egyik nővér is, mondta, hogy példaértékű az állapota. Ami nálunk kulcskérdés volt, az az emésztőrendszer beindulása. Ameddig nem volt meg az első széklet, nem is kaphatott mást, csak infúzióban táplálékot. Az ötödik napon megtörtént a várva várt esemény, és rögtön meg is kapta az első 3 ml anyatejét. Ez sajnos soknak bizonyult, 1(!)ml-re lecsökkentették az adagját, amire szükség is volt, hogy a szervezete hozzászokjon.
Másnap délután már 10 ml-t adtak neki, 3 óránként. Az intenzív osztályon az inkubátorban cserélhettem először pelust, szoptathattam vagy üvegből etethettem. Azt sem gondoltam volna korábban, hogy mosolyogva fogok majd bemenni az intenzívre és ott csodálni a kisfiamat, de ezt szerintem csak az értheti meg, aki volt hasonló helyzetben. Egyáltalán nem olyan nyomasztó ez a hely, mint amilyennek én a terhességem alatt elképzeltem. Minden nap, amikor megérkeztünk, odajött hozzánk az aktuális nővér, megbeszéltük , hogy mi történt az éjjel, mikor lesz alkalmas őt magunkhoz venni, stb. (Bár a dokumentáció nagy része ott volt, így igazából azt is láthattuk, hogy melyik órában éppen milyen pózba fordították.) Mindezeket figyelembe véve, leginkább nyugodt voltam ebben az időszakban (ha leszámítjuk azt a napot, amikor engem hazaengedtek a kórházból és a kicsikémet ott kellett hagynom, az talán a második legfájdalmasabb pontja volt a történetnek).
Két hét után már nyitott inkubátorban találtam rá, aznap délután át is került a kora- és újszülöttosztályra. Itt csak három napot töltöttünk, utána átmentünk a csecsemőosztályra, ahol egy külön baba-mama szobában helyeztek el mindkettőnket. Kifejezetten kellemes és egyben modern szobát kaptunk, de a lényeg persze az volt, hogy most már együtt vagyunk, és nem csak látogató vagyok a fiamnál. Ekkor a kisfiam még nem töltötte be a 34. hetét sem. Háromóránként evett, de mellből vagy üvegből csak nagyon kis mennyiséget tudott enni. A fennmaradó mennyiséget szondáznom kellett. A háromórás ciklusunk kb. így nézett ki: 45 percig próbáltam üvegből etetni, előtte vagy utána pelenkacsere, majd a fennmaradó tejet lassan gyomorba szondázni, ami nagyon gyakran felpuffadással és hasfájással végződött. Általában fél órán belül tudtam csillapítani a fájdalmát, majd kezdhettem fejni a tejemet. Nem sok időm maradt a következő etetésig, ami egy idő után éjszaka lett nagyon kimerítő.
Egy hét után megjelent egy új éjszakás nővér, aki megkérdezte, hogy melyik éjszakai etetést vegye át. Biztos sokan vannak, akik ki nem adnák önszántukból az újszülött gyereküket a kezükből, de már akkor éreztem, hogy még egy darabig biztos itt maradunk, és nem utolsósorban már akkor nagyon fáradt voltam, így onnantól kezdve, ha nem is ajánlotta fel a nővér, mindig megkértem őket egy etetésre. Egy napot töltöttünk el így, „kettesben” ebben a szobában. Gyakorlatilag az egyetlen ok, ami miatt nem mehettünk haza, hogy nem tudott önállóan enni. 37 hetesen jött az áttörés, és pontosan 38 hetesen, 7 hét után mehettünk haza. Ekkor jártunk 2500 grammnál.
Otthon is próbálkoztam a szoptatással, de őszintén szólva, amikor sokáig fél óra alatt evett meg 10 ml tejet, én már attól is nagyon boldog voltam, hogy végre eszik és tejem is van, úgyhogy túlságosan keményen sem forszíroztam a dolgot. Mikor „már ”40-50 ml volt az adagja, maximum 10 ml-t tudott szopni (és persze előtte-utána mérlegelni, maradékot üvegből adni és utána még fejni is), ami elég lelombozó volt. Nem mertem megkockáztatni azt sem, hogy éhes maradjon, és még a végén veszítsen is a súlyából, így a cicim egyet jelentett számára a nyugtatócumival. Néha ki kellett egészíteni a tejet tápszerrel is, később, mikor már nagyobb étvágya volt, kb.4 hónapos korától beálltunk a napi egy tápszer, négy anyatejes arányhoz. Azt a tézist, miszerint a tej mennyisége erősen függ a pszichétől, meg tudom erősíteni. A kórházban fejt mennyiség mindig kevesebb volt, mint otthon, ha idegesebb voltam, vagy már indulnunk kellett volna valahová, szintén kevesebb jött, mikor láttam, hogy a kicsi többet eszik , a cicim is tudta, de amikor azon gondolkoztam , hogy költözés után az új lakhelyünkön is kiírassam-e a fejőgépet, vagy elég lesz-e a kézi, na akkor el is apadt.
Hathónapnyi fejés elég is volt nekem, remélem neki is a tejem. Három hónapos korában még egyszer vissza kellett mennünk egy napra a kórházba. Lágyéksérvet kapott, így azt mindkét oldalon meg kellett műteni. Egy végigordított nap után kisfiamat viszont teljesen kicserélték, a korábbi állandó felpuffadás (konkrétan hordóhasa volt) és hasfájás azonnal elmúlt (nem mellesleg a sok sírás is). A második műtét utáni kb. két hónapban 200+ grammokat hízott, öt hónapos kora után viszont úgy elkezdett mozogni és forogni, hogy már szinte alig hízik. Jelenleg hét hónapos, forog mindkét irányba, már négykézlábra is állt, kezdetlegesen kúszik. A gyógytornásza szerint már be is hozta a koraszülöttségéből adódó két hónapos (mozgásfejlődési) lemaradást. Ő a mi kis csodánk és hősünk egyben, aki ráadásként három hónapos kora után már éjszaka aludni is hagyta szüleit.
Szerettem volna egy kicsit „kiírni” magamból ezt a nem éppen gördülékeny kezdetet, remélve, hogy így hamarabb túl tudom magam tenni rajta, de valahol azt érzem, hogy elfelejteni nem fogom tudni.
Tina
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
