Mire emlékszünk majd vissza a szülőként töltött első éveink boldog, ideges, kusza küszködéseiből? Emlékszünk majd egyes napokra?
Mennyire tűnik majd hosszúnak visszatekintve ez a néhány, pelenkák, szoptatások, éjjeli sírások, lázmérők, parttalan veszekedések, édes gőgicsélések, ólmos fásultságok és félbehagyott mondatok, félálomban nézett tévéműsor-foszlányok, elpusztult illúziók, mardosó bűntudatok, elhagyogatott baráti kapcsolatok és vallásos örömmel teli percek között eltöltött év? Szörnyűnek vagy csodálatosnak tűnik majd?
Ez egy koratavaszi nap volt – vagy talán késő őszi. Hajnalban a hajósinaslány sokat hangoskodott, boldogan kiabált a csecsemők rejtélyes nyelvén a sötétbe, mi meg félálomban, kicsit bosszúsan nevettünk rajta. Felváltva reggeliztünk és kávéztunk, hogy mindig legyen valaki a gyerekekkel, és örömmel gondoltam rá, hogy ma sétálunk egyet Pécs belvárosában. Ezután Molly berakta a gépbe a mosást, én elmentem pisilni a kadéttal, eközben a kis hajósinas elaludt. Mire felébredt, épp egy fontos rajzfilm kezdődött a tévében, amit a kadétnak mindenképpen meg kellett néznie. Összeszedtük magunkat, közben Molly és a nagynéném felvetették, hogy nem délután, hanem most kéne elintéznünk egy bizonyos dolgot a bútoráruházban, amire a szüleim megkértek. Csak pár perc, beugrunk a séta előtt. Rosszat sejtettem, de belementem. Közben megnéztem a neten, hogy mégis hogy néz ki Pécs, mert világéletemben gyalog, oda sem figyelve, családtagokkal trécselve kirándultam a belvárosban, és fogalmam sem volt, melyik utca hová vezet. Közben a kis hajósinas felébredt és bekakilt. Molly tisztába tette, én meg elindultam a kocsiért, mert a nagynéném háza előtt fizetőssé tették a parkolást, ezért kicsit odébb álltam meg.
Egy pillanatra átmentem remek apukába, és magammal vonszoltam a kadétot is, hogy együtt járjunk egyet a délelőtti napsütésben. Szappanos meleg vízzel lemostam a szemüvegemet, mert vastag csíkban rászáradt a hajósinas nyála, viszont nekem kifogyott a szemüvegtisztító sprém, aztán letöröltem egy puha kendővel, mert állati könnyen karcolódik. Felöltöztem, ráadtam a kadétra a cipőt, lementünk az utcára. Meghatottan néztem, ahogyan a kék pulóverében, az új, de máris kopott orrú cipőjében, dudorászva bandukol mellettem. Kisvártatva megjegyezte, hogy „éghideg” van, nagyon fázik. Ezt nem tudtam elhinni, de győzött bennem a féltés, visszaindultam vele a kabátjáért.
Felmentünk az első emeletre, benyitottunk a nagynénémhez, ahol a kadét közölte: „Hazudtam.” Mindegy, most már felveszed azt a kibaszott kabátot, kisfiam. Soha nem fogunk sétálni a belvárosban, ezt akkor már biztosan tudtam. Felvettük a kabátot („tűzmeleg van, apa”), elsétáltunk a kocsihoz. Beszíjaztam a kadétot a gyerekülésbe, egy kicsit átszellőztettem a kocsit, kinyitottam az összes ajtót. Közben a kadét sírni kezdett, hogy ne autóval, hanem gyalog menjünk a belvárosba. Mondtam, hogy akkor mindenképpen gyalog megyünk. Letettük a kocsit a ház előtt, kivettem a kadétot. Odaszaladt a kapuhoz, boldogan kiáltozva, hogy mindenképpen autóval menjünk a belvárosba, ki se szálljunk.
Utánaindultam, de rájöttem, hogy lehúzott ablakokkal nem zárhatom be az autót, visszamentem, ráadtam a gyújtást, felhúztam az ablakokat, leállítottam, bezártam, felmentünk a lakásba. Molly már majdnem készen volt a kis hajósinas vastag rózsaszín és fehér ruhákba való öltöztetésével. Kimentem az erkélyre a babakocsiért, óvatosan átcipeltem a lakáson az ormótlan, kissé már elnyűtt, dögnehéz járművet, levittem a lépcsőn, kinyitottam a csomagtartót, be a kocsit, visszazártam, visszamentem az emeletre. Lassan mindenki elkészült, és vége lett egy újabb fontos, mindenképpen megnézendő rajzfilmrészletnek is, így bezártuk a lakást, és levonultunk a kocsihoz. A nagynéném beült, Molly bekötötte a kadétot, betette a hátizsákot és a kabátokat a csomagtartóba, beült hátul középre, én meg beraktam mellé a hajósinast a babahordozóban, és beszíjaztam őt is, így Molly mozdíthatatlanul beszorult a két gyerek közé. Lecsaptam a csomagtartóajtót, beültem, elindultunk.
A bútoráruháznál kiszálltunk a nagynénémmel, és felmentünk elintézni azt a bizonyos dolgot a szüleimnek. Persze az a bizonyos dolog nem öt perc volt, hanem 30. Ezután visszamentünk a kocsihoz, Molly beült, sóhajtott, beraktam utána a hajósinast, bekötöttem, de így beszorítva Molly már nem tudta bekötni a kadétot, így kiszálltam, bekötöttem a kadétot is. Elindultunk, de ekkor már kihagyott legendás koncentrálóképességem, így a körforgalmak bűvöletében véletlenül behajtottam egy áruház parkolójába. Megfordultam, elindultunk kifelé. „Már a belvárosban vagyunk?” kérdezte a kadét. „Nem, még csalinkázunk egy kicsit” mondta epésen Molly, rutinosan, alig pár szóval és hangsúllyal megteremtve azt a hangulatot, hogy én egy néha mulatságos, de leginkább tenyérbemászóan idegesítő idióta vagyok, ő pedig egy felelősségteljes, okos nő, aki szenved.
Elmentünk a belvárosig, útépítés volt, lassan bearaszoltunk a parkolóba, találtam egy helyet, beálltam, kivettem a hajósinast, hogy Molly kiszállhasson. Miközben hátrament és kinyitotta a babakocsit, kivettem a kadétot. Beraktuk a hajósinast a babakocsiba, visszatettük az üres babahordozót az autóba. A parkolóautomatához siettem, ahol kis sor alakult ki, mert bár elméletben elfogadta a kétszázast a gép, a gyakorlatban nem. Azonban mindenki, engem is beleértve, úgy gondolta, hogy a többiek lúzerek, és az ő kétszázasait majd boldogan benyeli a gép, így mindenki végigvárta, amíg az előtte levő belepróbál párszor 2-3 kétszázast az automatába. Sorra kerültem, én is kudarcot vallottam, a nagynéném adott aprót, bedobtam, kevésnek tűnt a kiírt idő, Molly is adott aprót, azt is bedobtam, kijött a jegy, visszamentünk a kadéttal a kocsihoz, betettük a szélvédő alá a jegyet, lezártuk a kocsit, a többiek után siettünk, és elindultunk a Széchenyi tér felé. Ez nem volt könnyű, mivel tömeg volt, és mindenütt, de mindenütt építkeztek vagy térköveztek.
Európa kulturális fővárosa ezekben a napokban főleg zajból, finom fehéres porból, dízelfüstből és kellemetlen délszláv karattyolásból állt. És néhány nagyon jó nő is volt, ezt már régebben is megfigyeltem, hogy sok szép nő és remek könyvesbolt van a városban. A nőkre lopva ránéztem néha, a könyvesboltoknál elfordítottam a fejem. Az túlzás lett volna, mert az csak az én gyerekes élvezkedésem lett volna a többiek rovására. Manipulatív elmeként az ilyesmit régebben próbáltam úgy eladni, hogy „bébi, vegyünk neked valami jó könyvet, megérdemled”, de Molly újra és újra nyomatékosan elmondta, hogy ő öt mondatot tud elájulás előtt végigolvasni este, és nem kell neki könyv, nem kell neki semmi, se ruha, se semmi, csak hogy békén hagyja mindenki egy napra. Azt meg mindketten tudtuk, hogy ez a nap sosem fog eljönni, illetve én tudtam, hogy sok év múlva egyszer majd igen, de akkor Molly sírni fog, és akkor meg főleg nem kell neki se könyv, se ruha. Így aztán csak a jó nőkre pillogtam néha rá, de meg kell vallanom, hogy azokra se teljes szívvel, csak amolyan fáradt, szakmai jellegű érdeklődéssel.
Nyilván a jó nők is felfigyeltek a babakocsit toló, nyálcsíkos szemüvegű, nyúzott pasasra, aki feleségével enyhén vitatkozva, nagynénje és egy érzelmi hullámvasút keretében hol síró, hol boldogan nevető kisfiú társaságában botladozik a rosszarcú balkániak és korrupt építési vállalkozók martalékává vált utca maradványai közt. Nagynéném ekkor bölcsen egy cukrászda felé irányított minket. Preventív lépésként vettem egy fagyit a pultnál a kadétnak, hogy ne unatkozzon, amíg rendelünk és kihozzák a cuccokat. Molly kivette a babakocsiból a hajósinast. Leültünk. Rendeltünk. Molly beleivott volna a kávéjába, de a kadét ekkor végzett a fagyijával, és követelte, hogy bújócskázzunk. Elmentek bújócskázni, ami a kerthelyiség megrökönyödött vendégei között nem volt könnyű, ilyenkor nagyon tisztelem Mollyt. A nagynéném részvéttel teli, bölcs mosolyt küldött felém, én pedig nekiveselkedtem, hogy rágyújtsak, és egy pompás kávé mellett elűzzem magamból a reggel fél hét és déli 12 közt történt nehéz órák emlékét.
Ekkor rájöttem, hogy a cigit otthon hagytam, és a hajósinas hangosan ordítani kezdett a nagynéném kezében. Átvettem tőle a hajósinast, és megpróbáltam fél kézzel, cigi nélkül előadni az ellazult kávézást. Közben a kadét egy beton teraszkorlát mögött boldogan rikoltozva felfedezte Mollyt, aki szerintem aludni próbált. Majdnem a számhoz emeltem a kávét, amikor csörgött a mobilom. A márki volt. Talán bajban van szegény barátom, talán jótanácsra van szüksége. Letettem a csészét és felvettem.
- Csak csevegni akartam – mondta a Márki elkínzott hangon. - Annyira kimerített a tegnap esti buli, hogy ma sokáig aludtam. Kiéget ez a sok randi, és ráadásul mindig mással… Egyelőre csetelek, olvasgatok a neten, meg csokit eszem. Próbálok erőt gyűjteni, hogy lemenjek a postára, de lehet, hogy ma inkább pihenek.
- Hát szar neked – mondtam bizonytalanul.
Végül felhörpintettem azt a kávét, sőt, egy fagyit is ettem, amivel lecsepegtettem a kis hajósinas legszexibb fehér ruháját. Hülye egy délelőtt volt. És az az őrület, hogy tudtam, erre a délelőttre sokszor visszagondolok majd szürke irodai órákban vagy magányos öreg napokon, és iszonyúan fog hiányozni.
Őrjöngő Farkas
