Másfél éves volt elsőszülött gyerekem, amikor először elkezdett motoszkálni a fejemben a munka iránti vágy. Mivel szerettem a munkámat a gyes előtt, ezért el szerettem volna kerülni azt a tipikus élethelyzetet, amivel a HR-es kollégám búcsúzott tőlem a terhességem végén: három év otthoni gyereknevelés után már ne nagyon számítsak arra, hogy zökkenőmentesen visszatérhetek a céghez.
Ezt a döntést „mindenki máshogy csinálja”. Én például úgy éreztem, hogy a bölcsődénél talán egy fokkal kisebb lelkiismeret-furdalást jelent nekem, ha változatlanul az otthoni környezetében, egy legalább hét nyelven beszélő, két Michelin-csillaggal ebédet főző, 90 év gyermekfelügyeleti tapasztalattal és 4-5 óvónői, pedagógiai diplomával rendelkező hölgyre bízom gyermeket, amíg én dolgozom.
Az elhatározást követően a feladatom már csak annyi volt, hogy megtaláljam azt a bizonyos arany kacsalábon forgó bébiszittert, aki 6 órás munkarendem mellett fél 9-től fél 4-ig vigyáz a gyerekemre. Sorra interjúkat készítettem az ismerőseimmel, titokban megfigyeltem és kihallgattam a feltételezett játszóházi bébiszittereket.
Utóbb belátom, túl naiv voltam, amikor azt hittem, hogy rögtön az első próbálkozásomat siker koronázhatja. Kisfiammal a játszóházban rendszeresen találkoztunk egy bébiszitterrel, akiről alapos feljegyzések, hosszas megfigyelések és előre kitervelt módon feltett kérdések sorozatát követően megállapítottam, hogy megfelelhet az én szerény kritériumaimnak és ráadásul legfeljebb már csak 3-4 hónapig van munkája. Ezt követően a rá bízott gyerek oviba megy, amikortól már – állítása szerint – a mostani munkaadó családjának már nem lesz rá szüksége.
Nos, rögtön túláradó boldogság öntött el az elképzelt labirintus útvesztőinek első útelágazásánál a hirtelen jött siker láttán. Aztán persze felszállt a rózsaszín köd, hisz munkakezdés előtt pár héttel, az augusztusi uborkaszezon kellős közepén szólt a kiszemelt célszemély, hogy igazából mégis igényt tart a szolgálataira a mostani családja, így mégsem jön hozzánk dolgozni. „Alaposabban ki kellett volna kérdeznem!”, hangzott a józanész agyféltekém első reakciója. „Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy nekem valami elsőre sikerülhet.”, válaszolt rá a másik.
Mivel ismerőseim ismerőseinek a köre is bezárult, így elővettem az internetet és a megismerkedtem a budapesti piacon lévő bébiszitter-közvetítők általam megfigyelt két fő típusával.
Tapasztalataim szerint két közvetítőcég kétféle üzleti modellel dolgozik. Az egyik előre kért pénzt – 40-60 ezer Forintot – azért, hogy 10-15 telefonszámot kiközvetítsen. A másik pedig kiadta a telefonszámomat az érdeklődő önjelölt bébiszittereknek, akik aztán szabadon felhívtak, hogy meggyőzzenek rátermettségükről. Az előre fizetős rendszerhez nem fűztem sok reményt, mivel már rögtön az első telefonbeszélgetés alkalmával megpróbálták az igényeimet lefaragni és meggyőzni arról, hogy sem az óvodapedagógusi végzettség, sem az őszes halánték nem garancia a minőségre. Ezt az én aggódó fordítógépem úgy fordította le anyanyelvre, hogy bár nincs a keresési kritériumaimnak megfelelő jelöltjük, de nyugodtan fizessem be az összeget előre és azt követően több tucat képzettség és tapasztalat nélküli fiatalt fognak tudni cserébe kiközvetíteni.
Kezdtem hát a másik üzleti modellel: lelkesen fogadtam a közvetítőhöz betévedt jelentkezők hívásait, akik pár ezer forintért cserébe megkapták a telefonszámomat több, hasonló cipőben járó anyuka számával együtt. Az elején még élveztem is, hogy anyasegítő forródrótként üzemel a mobilom, hisz rengetegen kerestek. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy elsősorban reményvesztett, állástalan tanárok, fegyelmi ügy miatt kirúgott gondozók, szebb jövőt remélő három műszakos nővérek, vagy éppen ráérő egyetemisták próbáltak magunknak jövedelem-kiegészítést keresni.
Egyetlen jelölt sem állította magáról a telefonban azt, hogy azért jelentkezik az állásra, mert szereti a gyerekeket, vagy azért, mert tapasztalt, hisz korábban vigyázott már a szomszéd kutyájának a kölykére. Az egyik jelölt motivációjaként azt említette, hogy kirúgták tanári állásából és egyébként külföldre költözik majd az egész családjuk, de hát „addig is meg kell élni valamiből, ugye?”. Egy másik jelölt bár az egész embert kívánó három műszakban tolta az egészségügyi dolgozók nehéz szekerét a Margit kórházban, mégis úgy gondolta, hogy egy éjszakai műszak után képes lesz talpalni a gyerekem mellett a játszótéri forró homokban 7 órán keresztül. Mégis, amikor reggel 9-re hívtam beszélgetésre, akkor kérte, hogy inkább déli időpont legyen, mert előtte éjszakás és addigra ki tudja pihenni magát. Nos, ő emiatt nem került fel a képzeletbeli listára. Egyetemista jelentkezőtársa hasonlóan korainak találta a fél 9-es felajánlott időpontot és mindenképpen egy 2-3 óra körüli időpontokat preferálta volna. Őt már a gyerek alvásidejére hivatkozva rutinosan tettem lapátra.
Kedves próbálkozás volt az interjú alatt láthatóan alkohol és nikotin elvonási tüneteket produkáló nyugdíjas gyermekpszichiátriai gondozónő esete is, aki talpon maradása érdekében mintegy másfél liter vizet öntött magába a beszélgetésünk alatt. Két ajánlóleveléből az egyikben – mivel feltételezhetően nem számított rá, hogy elolvasom, vagy pedig magasról tett rá – azt írták le gömbölyűen megrajzolt betűkkel, hogy nem ajánlják őt, mert előfordult, hogy nem jelent meg a megbeszélt időpontban. Távozóban még jelezte, hogy átszámítva körülbelül egyhavi füstölnivaló árát kérte volna szolgálataiért cserébe, és végezetül még büszkén emlegette fiatal éveit, amikor a pszichiátrián egyedül az ő üvöltő hangjára „maradtak kussban” – csak hogy pontosan idézzem őt – a gyerekek, mert attól még az ablaküvegek is beremegtek. Remélve, hogy még az ablaküvegeimnek sem kell ezt a próbált kiállniuk, útjára engedtem őt is, de a számát elmentettem a telefonomban arra az esetre, ha később ismét érdeklődne. A döbbenettől tátott szájjal lestem utána egészen a kanyarig, és nem tévedtem: kisvártatva már nyúlt is a táskájába és elővette füstölnivalóját.
Az elején oly' biztatónak tűnő forródrótom pár nap leforgása alatt krízisdróttá vált. Akaratom ellenére élethű keresztmetszetet kaptam a mai magyar társadalomban kóboroló, unatkozó, anyagilag padlóra került, képzettség nélküli, állást kereső nők piacáról. Nem talált rám a közvetítőkön keresztül egyetlen másodállást vállaló, vagy már nyugdíjas óvónő sem, egyetlen frissen végzett óvodapedagógus, vagy legalább gyermekfelügyeleti tapasztalatokkal rendelkező jelölt sem. Ez persze nyilván nem általános. Ez az én szerencsém. Ismerek olyat, akinek egyből sikerült és 6 éve közvetítőn keresztül szerzett stabil bébiszittere van, aki korábban ráadásul óvónő volt.
Mivel azt gondoltam, hogy egy általános társadalmi jelenséggel állok szemben, ezért már nem is próbálkoztam a másik, biankó fizetős közvető irodával, mivel nem hittem, hogy ő más társadalmi merítésből tudna dolgozni, mint az előbbi üzleti modell.
Az internet kínált még magánzó jelölteket is, akik vagy überminiben a nappali tükör előtt pózolt fotóval idézték fel bennem az amerikai filmek melltartó nélküli, kibontott szőke sörénnyel, vizes pólóban gyereket fürdető fiatal egyetemista bébiszitter sztereotípiáját, aki csak arra vár, hogy apa hazavigye a műszak után. Volt, aki ugyan csak egy szerény 4x4-es igazolványképpel vizualizálta magát, a válaszlevelének helyesírásából és fogalmazásából azonban gyorsan kiderült, hogy ezen fotóméreten valószínűleg a teljes agyi állománya is bőven elfért volna. Találtam ugyan egy igazi óvónőt is a neten, de mivel az állásban lévő óvónők nem adják fel a nyugdíjra gyűjtögetett éveiket egy ilyen bizonytalan állásért, ezért ő is csak max. délutáni felvigyázást vállalt volna. Amúgy pedig be kellett látnom, hogy az általam keresett célcsoport jellemzően nem internet felhasználó, így szinte kizárólag szájhagyomány útján lehet a nyomukra akadni.
Intéztem még pár nekem-úgyse-sikerül telefonhívást a kerületi bölcsik és ovik felé, arra az esetre, ha valaki most menne nyugdíjba, de továbbra is szeretne gyerekekkel foglalkozni. A „Mindenképpen jelentkezünk, ha lesz ilyen” mondattal végül a papírkosárba dobtam az összes reményemet, hogy valaha épkézláb bébiszittert találjak gyerekem mellé.
Közben még volt egy eleve reményvesztett próbálkozásom a férjem barátja barátnőjének a nyugdíjas anyukájával, aki az első pelenkázásnál hullott ki a mezőnyből, mert úgy gondolta, hogy az pont jó a gyereknek, ha csak félig vakarja ki a kakiból, a többi ráér majd később. Amikor pedig szerinte jól csinált valamit a gyerek, akkor teljesen aberrált módon gondolt egyet és egy százast nyújtott felé jutalmul. Egy másfél évesnek, aki az ilyen kóbor fémpénzeket egyelőre legfeljebb a gyomrában gyűjti, és nem a perselyében.
Zé tervként megpróbáltam még egyszer a bölcsit, ahová tavasszal rutinból nem vették fel a gyereket, de azért még egyszer beszéltem velük, hátha valaki ismeretlenül és önként visszalépett a javamra. Ez egy másik poszt témája lehetne, de nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg: felvették viszont azokat, akik esetén a törvény tiltja, hogy felvegyék: például terhes anyuka gyerekét, akik a nagyit küldték beiratkozni, hogy ne szúrjon szemet, hogy anyuka mindjárt gyesen lesz otthon a másodikkal, csak hát a nagyi büszke volt, hogy mindjárt jön a második unoka és kikotyogta. Felvették a nem körzetes, nem a kerületbe tartozó, még csak nem is budapesti, hanem az agglomerációból ingázó sztáranyuka sztárgyerekét is. Engem, dolgozó, egygyerekes, körzetes anyukát természetesen elutasítottak.
Zsé tervként pedig beszéltem egy magánbölcsivel, ahol havi százért – egyszeri száz pénzegység befizetését követően – bármikor szívesen fogadnák a gyermekemet.
No, de hát hogyan is tehettem volna szert a „midlife crisis”-ben lévő álláskereső nők ilyen pontos szociológiai keresztmetszetére, ha elsőre felvette volna a bölcsi a gyereket vagy elsőre klappolt volna minden az első bébiszitterrel?!
acsevi
