Nézze, apuka, ott a baba feje!

A Bezzeganya szüléstörténet sorozatában ma Csilla meséli el, hogyan élte meg a szülést. A történetet még a teherbe esése előtti időszaktól kezdi, különös hangsúlyt fektetve a párja szerepére a terhességben és a szülőszobán egyaránt. Csilla a gátmetszést és a szülés utáni varrást egyáltalán nem tartja kibírhatatlannak: szerinte aki érzéstelenítést kér ezekhez, az nem volt felkészülve a szülésre.

Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya kukac freemail.hu címre!

A kezdetek

Vannak olyan pillanatok, érzések, amiket soha nem lehet elfelejteni. Évek telnek el úgy, hogy különösebb dolgok nem történnek, vagy nem szívesen emlékszünk vissza rájuk. Hát az elmúlt négy év nem ilyen volt. Egy varázslatos, álomszerű lebegés az egész, ha visszagondolok rá. Kezdve azzal, hogy jött egy olyan ember az életembe, aki nem adta fel, nem engedett el, mert kellettem neki, folytatva a csodálatos esküvőnkkel, ami pontosan úgy sikerült, ahogy megálmodtuk, és befejezve azzal, hogy hamarosan megszületik szerelmünk gyümölcse. Ez már így egy romantikus, csöpögős lányregénybe illő történet, de menjünk bele a részletekbe.

Az első másfél évben még nem voltam felkészülve arra, hogy befogadjam egy olyan ember érzéseit, aki őszintén és tiszta szívéből akart engem. Aztán valahogy belejöttem, tanultam, éreztem, és szép lassan elkezdtem élvezni, befogadni az érzéseket, mígnem eljutottam a tudattalan viszonzásig, és nagyon boldog voltam. Amikor megkérte a kezem, büszkén viseltem a gyűrűt, és tudtam, ez már egy életre szól. Ezért is döntöttünk úgy, hogy hivatalosan is megpecsételjük a szerelmünket. Az esküvőnk életem eddigi legszebb napja volt, és simán végigcsinálnám bármikor, annyira flottul működött minden. Egy hónappal később – miután én már évek óta rágtam a fülét, hogy gyereket akarok – megbeszéltük, hogy belevágunk. Ennek több oka is volt. Változtak a GYED-re vonatkozó jogszabályok, és az sem volt utolsó szempont, hogy a cégemnél a második nagy létszámleépítésre készültek, ezért úgy voltunk vele, hogy ha most kirúgnak, még évekig nem vállalhatunk babát. Nem volt kérdés, hogy mi legyen, bár a Párom azt mondta, hogy ő nem érzi azt, hogy Apa szeretne lenni, de szeret és ismer annyira, hogy tudja, nem hozunk rossz döntés.

A gyerek is egyetértett szülei döntésével, mert az első próbálkozásra sikerült teherbe esnem.  A terhességi teszt elvégzése utáni pillanatok egyike az, ami egy életre belevésődött a szívembe. Ahogy az én Drága Szerelmem lereagálta azt a pár percet, nekem maga volt a minden. Boldog volt, és csillogott a szeme. Semmiért nem adnám azt a reggelt. Ezután teltek a hónapok, hol nagyon boldogok voltunk, hol egymásra nézve azon kezdtünk el röhögni egyszerre, hogy ezt már nem tudjuk visszacsinálni, és milyen félelmetes az egész. Hiába tervezett, komoly, felelős döntés eredményével nézünk szembe, azért amikor egy kicsit megállunk és belegondolunk, automatikusan generál egy félelemérzetet a változás. De ennek is megvolt a maga szépsége, mert ugyanúgy, együtt, egymásnak bevallva éltük át ezeket az érzéseket is. Nem stresszeltük a másikat, igyekezett mindkettőnk a saját ritmusában felkészülni a ránk váró feladatokra. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy sikerült...

Végre

2010. április 3. a szülés kiírt időpontja. Elmentünk reggel a kórházba ctg-re. Semmi jel nem utalt arra, hogy ezen a napon születik meg a gyermekünk. A ctg-n elég érdekesen viselkedtek velem, de a babával minden rendben volt, és ez a lényeg. Az orvosom éppen Munkácson családozott, bíztunk benne, hogy meg tudjuk várni a szüléssel. A nap többi részében a Sógornőm albérletét takarítottuk, én pedig lelkesen figyeltem, hátha beindulnak végre a fájások. Semmi. Vasárnap még el tudtunk menni ebédelni és megünnepelni Párom Nagypapájának a 85. születésnapját. Este éreztem valamit, de még csak véletlenül sem tudtam ráfogni, hogy ezek fájások. Megbeszéltük, hogy hétfőn megint bemegyünk reggel ctg-re, aztán kedden majd megbeszélünk mindent az orvosommal. Már előre vetítette, hogy nem nagyon kéne egy hétnél tovább hordani a kelleténél, mert nagy a baba, és a tágulás nem nagyon haladt előre.

2010. április 5-én reggel felébredtünk, megittuk a kávét, Párom elment fürdeni, én meg leültem netezni. Kicsit fájt a hasam, de nem volt vészes. Elkezdtem nézni az órát, 5 percenként volt valami. Beszóltam Páromnak a fürdőszobába, hogy úgy érzem, be kell tenni a kocsiba a kórházi táskát, és én szívem szerint a terhesosztály helyett a szülőszobára mennék, biztos, ami biztos.

Összeszedelőzködtünk, az út zökkenőmentes volt, gondoltam, maximum csinálnak egy ctg-t, és jövünk haza. Nem így történt! 9-re értünk a kórházba. Én lepődtem meg a legjobban, amikor felvetették velem a kórházi hálóinget, és mondták, hogy előkészítenek a szülésre (borotválás, beöntés). Nem kellemes, de nem olyan vészes, mint amiről sok kismama beszél, főleg, hogy van miértje! Kiszóltam a Férjemnek a folyosóra, hogy készüljön, mert ma SZÜLŐK leszünk! Akkor engedték be, amikor már bekötötték az infúziót, és rám tették a szív- és fájásmérő kütyüt. Ahogy megláttam a Párom, már biztonságban éreztem magam, és innentől kezdve röhögtünk, meg viccelődtünk, hogy mennyire könnyű az egész. Gondoltuk akkor.

Kétszer tusoltam, ami nagyon jól esett. A szülőszoba hangulatos volt, nem így képzeltem előtte. Valami olyasmi kép volt a fejemben, hogy egy nagy teremben egymás mellett lévő ágyakon fekszenek a vajúdó kismamák és egy nagy káosz az egész. Ennek ellenére csend volt és nyugalom. Fél kettőre ért be a dokim, hogy burkot repesszen. Az volt az első olyan dolog, ami nagyon fájt. Elfolyt a magzatvíz, aminek a mennyiségén hihetetlenül meglepődtem, mert olyan volt, mintha kinyitottak volna egy csapot odabent.

Ezután kezdtek a dolgok izgalmassá válni. 3 óra körül már nem viccelődtünk, csak álltam, guggoltam, ahogy mondták, hogy segítsem a gyereket előre. A fájások egyre csak erősödtek, éreztem, hogy ez már nem játék, de tűrni kellett. Ráültettek a labdára, ami nagyon szuper. A fájások sokkal elviselhetőbbek voltak, lehetett lazítani rajta. Innentől kezdve már nem tudom, hogy telt az idő, csak arra emlékszem, hogy elkezdtem az infúzió és az oxitocin hatására tágulni. Akkor már nem is beszélgettünk, csak felemeltem a kezem, ha jöttek a fájások, hogy bele tudjak kapaszkodni Gábor kezébe. Aztán egyik pillanatról a másikra már csak egy centi hiányzott ahhoz, hogy teljesen eltűnjön a méhszáj. Az időérzékem teljesen elvesztettem szerencsére, annyit láttam csak, hogy kint elkezdett sötétedni, de ezt sem fogtam fel igazán. A fájások kezdtek elviselhetetlenné válni, Gábor szeme szinte könnyezett a tehetetlenségtől. Még utoljára megkértek arra, hogy álljak fel az ágyról. Nagyon nehezen ment. Fáradt is voltam, és a fájások is nagyon besűrűsödtek. Felálltam, és akkor beindult a finis.

Gyorsan átalakították az ágyat, amíg én Gáborba kapaszkodtam, és utána már azon kaptam magam, hogy jönnek a tolófájások. A harmadikra meglett volna a gyerek, ha nem fogy el a szusz. Akkor Gábor olyat is látott, amilyet nem akart volna, mert a doki elkezdte bökdösni, hogy: „Nézze, ott a feje!” Nekem is mondták, hogy ha akarom, akkor simogassam meg, de valamiért nem akartam. Inkább arra koncentráltam, hogy most már legyen vége. A következő fájásnál kicsusszant és elkezdett ordítani, amit onnantól kezdve 2 órán keresztül abba sem hagyott. Nagyon zokon vette, hogy ki kellett jönnie, és hogy egész nap nem kapott enni.

19:20-kor megszületett első gyermekünk, Barnabás. Apa elvágta a köldökzsinórt (lekapcsolta az USB-t). Amikor a hasamra tették, csak simogattam, de igazából nem fogtam fel, hogy mi történt. Apával elmentek öltözni, méredzkedni, addig én megszültem a méhlepényt, és összevarrtak. Na, ez sem volt nagy szám, mint ahogy a gátmetszés sem. Itt kell megjegyeznem azt is, hogy az a kismama, aki ezt nem bírja ki érzéstelenítés nélkül, az vagy nem készült fel igazán a szülésre, vagy soha nem bírta a fájdalmat. Ez elég kegyetlenül hangzik, de ha jobban belegondolunk, ez az a fájdalom kizárólagosan az életünkben, amelynek célja van!

Amikor már túl voltunk az első sokkon, megjelent Párom az ajtóban, kezében a mi „kis” gyönyörűségünkkel, és én már akkor azt éreztem, hogy ezt a napot bármikor végigcsinálnám még egyszer.  Két órát pihentünk a szülőszobán, kaptam enni, inni, hogy legyen egy kis erőm. (Legközelebb reggeli után megyünk csak szülni.) Aztán elvitték a babát, és én elmehettem tusolni. Itt megkímélnék mindenkit a véres jelenetektől, de annyit leírok, hogy úgy remegtem, hogy Gábornak kellett leszednie az ágyról, ami után a tusolás elég izgalmasra sikeredett. A legszörnyűbb az volt, amikor már az osztályon voltunk, és el kellett köszönnünk egymástól azok után, hogy együtt csináltuk végig a napot. A szívem szakadt meg, hogy egyedül maradtam. Másnap reggel hozták ki az én drágámat, aki most édesdeden alszik a szobájában.

Kórház

Mint elsőgyerekes anyuka, nagyon nem tudtam, hogy mit és hogy kell csinálni egy újszülöttel, és sokat nem is segítettek a drága nővérek. Kezdjük onnan, hogy nem mutatták meg, hogy kell pelenkázni, köldökcsonkot kezelni, mennyi időnként és hogy kell a gyereket szoptatni stb. Erre az egyik barátnőm már nagyjából felkészített, de nem gondoltam volna, hogy ennyire elhagyatottnak és kétségbeesettnek fogom magam érezni tőle. A védőnő is mondta, hogy ebben a kórházban futószalagon mennek a dolgok… de hogy ennyire! A négy nap gyötrelmesen telt. Éjjel-nappal kint volt velem Barnus, és bizony volt olyan éjszaka, amikor összesen egy órát aludtunk, mert folyton sírt.

A harmadik napra bedurrant a mellem, és aggódtam, hogy be fog gyulladni. Akkor sem kaptam túl sok segítséget, de ezt is túléltük. Minden napra kijutott a sírásból, Párom ki volt készülve, hogy nem tud nekem segíteni, én pedig már nagyon vártam a pénteket, hogy hazamehessünk végre a mi kis otthonunkba csak hármasban. Be kell vallanom, hogy az sem volt túl jó, hogy egy négyágyas szobában négy elsőgyerekes anyuka volt négy újszülöttel, akik láncreakcióban ébresztették egymást az éjszaka közepén.

Hazajöttünk

Letettük hordozóban a nappaliba, és csak néztük, hogy milyen szép. Aludt. Aztán Apa kivette, és megmutatta a lakást. Csukott szemmel biztosan sokat látott belőle, lehet, hogy ezért csodálkozik még most is, hogy hova került. A péntek sírósan telt, nekem már a fejem fájt a fáradtságtól, és össze tudtam volna esni ott, ahol voltam. Megviselt, hogy a négy nap kórházi lét alatt összesen kb. 15 órát tudtam aludni úgy, hogy a szülés fáradalmait ki sem tudtam pihenni.

A gyerek nem nagyon akart enni, viszont rengeteget aludt. Hétfőn már feltűnt, hogy fogy, és nagyon megijedtünk. Mint később kiderült, ez a gyerek némán éhezett, mert nem volt elég tejem, de őt ez annyira nem zavarta, csak aludt. Ezért sem tűnt fel, hogy éhes lenne, hiszen mindenki azt mondta, hogy ha alszik a gyerek, akkor tele a pocak. Mostanra már beállt a háromóránkénti szoptatás tápszerrel pótolva, és attól kezdve nyugodtak le a dolgok körülöttünk, és nagyon boldogok vagyunk!

Csilla