Na, Na, egyébként spoiler alert: senki nem találta el a dátumot a babavárón!
Szóval ezen a szép szombaton, Férj éppen úton haza Bécsből, mikor kapta a szomorú hírt,
hogy a nagymamája meghalt. Én épp az IKEA-t róttam és anyám szörnyülködött, hogy miért
nem lifttel megyünk.
Ekkor én már hetek óta rugóztam és csináltam mindenféle gyakorlatot a fitballon, ittam a
málnalevél teát, és két napja beszereztem datolyát is (asszem egy TikTok videóban hallottam
róla, hogy segít). Meg persze imádkoztam, hogy ne április 1-én bújjon ki a baba.
Mit nekem egy kis lépcsőzés, legalább hamarabb kint lesz! Az IKEA-ban sem folyt el a víz.
Nagy bánatomra, hisz a szerdai várandósgondozáson viccelődtem az ügyeletes medikussal,
hogy szívesen foglalnék időpontot másnapra egy programcsászárra.
Mikor hazaértem kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de azt hittem csak elfáradtam. Hazaért Férj is. Addigra már szenvedős volt, de azt hittem csak székrekedésem van, hisz marék szám zabáltam a vas tablettát a vérszegénységemre. Férj kicsit furcsán nézett, de azért végül megegyeztünk, hogy lepihenünk. Próbáltam mérni az időt a görcsök között, de nem volt sok értelme, semmi rendszer nem volt bennük.
22:00 nem hiszem el, hogy megint pisilni kell! Épphogy elaludtam volna! Még ki sem értem a
mosdóba, éreztem, hogy elönt a víz. Akkor irány a zuhany, közben bekiabáltam a szobába,
hogy mi történt. Férj pánikba esett. Én zuhanyoztam. Sajnos nem sikerült időben kivenni a
kezéből a telefont, ráírt a legjobb barátjára – nekik már két gyerek van, úgyhogy tapasztaltnak
számít – és jött az üzenet, hogy ha folyik a víz, akkor húzzunk be a kórházba. Mondtam, hogy
kösz nem… és utána meggyőztem az uram, hogy ne küldjön késő este körüzenetet a
családnak, hogy mi történt, mert csak aggódni fognak és zaklatni minket percenként, pedig ki
tudja még hol a vége, csak most kezdődött.
Addig fészkelődött, hogy végül mondtam, hogy akkor felöltözök, menjünk be, nézessünk meg
engem. Bár rohadtul nem volt kedvem, úgy voltam vele, hogy reggel is elég lesz.
Beértünk, csöngettünk egyet, hamarosan kijött egy nagyon fiatal szülésznő. Elhabogtam, hogy azt hiszem elfolyt a magzatvizem. Engem bevittek, Férj pedig leült kint.
Feltették az NST-t, kikérdeztek és mondták, hogy most kicsit így maradok, majd jön egy orvos és megnéz.
Közben messengeren közvetítettem a történéseket kintre. A fájásaim nem rendszereződtek.
Megjött a doki, felparancsoltak egy középkori kínzóeszközre hasonlító nőgyógyászati ágyra.
És akkor ismét elszörnyülködtem, hogy ezek úgy vizsgálnak, hogy elnéznek felettem a
távolba! Egy teljesen kellemetlen, sőt fájdalmas vizsgálat után megállapították, hogy igen,
szivárog a víz, felül megrepedt a burok. A protokoll szerint nem küldhetnek haza, maradok
bent. Még egy csomó papír kitöltése után kiküldtek, hogy búcsúzzak el Apukától, mert nem
maradhat velem.
Szép kis éjszaka elé nézünk… de legalább elröhögtük magunkat, hogy most már biztos nem
április 1-én születik meg.
Átöltöztem, és megpróbáltam pihenni. Szerintetek hogy ment? Sehogy! És közben kiderült,
hogy Férj sem pihen sokat, messengeren szórakoztattuk egymást a „mizu” üzenetekkel fél
óránként. 10 percenként mosdóba jártam. 2-kor pedig újra elvittek NST-re.
Megvizsgált az éjszakás szülésznő is. Na hát ő sem volt finomabb, mint a doki… Annyira jól sikerült, hogy vérezni kezdtem, úgyhogy pánikban totyogtam ki a nővér pulthoz, ahol felvilágosítottak, hogy ez teljesen normális, nem kell aggódni. De a diagnózis az volt, hogy 1 ujjnyira vagyok nyitva, ebből még majd délutánra lesz baba. Aham… hetek óta ennyire vagyok nyitva, köszi…
Vettek vért is, és kiderült, hogy valami van, úgyhogy kaptam antibiotikumot. Mondjuk a
kanült is csak harmadszorra sikerült beszúrni a kezembe… most mit mondjak.. Kérdeztem,
hogy kaphatok-e fájdalom csillapítást, de azt mondta szülésznő, hogy még minek? Én azt
hittem, hogy ezt folyamatosan adagolják… meg azt is, hogy létezik még olyan, hogy nevető
gáz. Ezzel ki is lettem nevetve.
A fájásaim közben kezdtek kicsit sűrüsödni, próbáltam zuhanyozni, de a vajúdó
zuhanyzójában jéghideg volt a víz. Irtózatosan lassan telt az idő. Közben próbáltam mindent,
ami kéznél volt, próbáltam állva, négykézláb, a kötélbe kapaszkodva (igen, volt kötél, olyan
igazi, mint az iskolában a tornateremben) könnyíteni a fájdalmon, de egyre kevésbé működött.
Végre eljött a reggel, és jött a reggeles szülésznő. Egy fiatal, de kicsit morcos és igen karakán
lány. Mondjuk visszanézve lehet jobb is, hogy nem egy léleksimogatót kaptam.
Tőle is megérdeklődtem, mint korábban az éjszakástól, hogy kaphatok-e fájdalom csillapítót.
Nincs olyan szakember bent, aki be tudná nekem adni – mondta. Majd átkísért egy horrorfilmbe illő vizsgálóba, ahol megállapította, hogy még mindig csak egy bő ujjnyira vagyok nyitva. Tanácsként annyit kaptam, hogy zuhanyozzak meleg vízzel, az majd segít. A vizsgáló zuhanyzójában ezt meg is tudtam tenni – mivel a vajúdóéban nincs meleg víz. Ez volt 7 órakor.
Ekkor írt rám anyám, aki még nem tudta, hogy mi a helyzet, hogy mikor hozhatja az ebédet,
otthon vagyunk-e. Írtam neki, hogy Férj még igen. És te???? – jött a válasz. Akkor megírtam,
mert éreztem, hogy már nem lehet sokáig titokban tartani, és csak nem fog ez eltartani
délutánig, hogy már a kórházban.
Egy órával később ismét megvizsgált – ekkor már kellőképp hangos voltam. Majd
rámparancsolt a szülésznő, hogy szedjem össze a holmim, megyünk a szülőszobára. Ekkor
már szólhattam Férjnek is, hogy induljon be.
Szerencsére az utolsó pillanatban meggyőzte magát, hogy mellettem lesz, szépen áll majd a
vállamnál. Nélküle nem tudom hogy csináltam volna végig. Hihetetlen nyugalom árasztott el,
hogy mellettem van végre. A fájásaimon mondjuk nem segített. Amint megérkezett mondtam, hogy azonnal szóljon a szülésznőnek, mert nyomnom kell. Kicsit hitetlenkedve jött be a szülésznő, megvizsgált, és átszerelték az ágyat. Mondjuk azt se hitte el, hogy nagyon kell
pisilnem már, azt mondta akkor dudorodna ki a hasamon a hólyagom, csak azt érzem, hogy
nyom a baba feje.
Nos… én néztem videókat arról, hogyan kell lélegezni, milyen pózok vannak, de abban a pillanatban már teljesen mindegy volt. Most már maradok háton, lógó popsival, csak jöjjön már ki a baba.
Elkezdhettem nyomni. Hamar kaptam a biztatást, hogy már látják a haját, viszont a kicsikém
egy darabig elliftezgetett odabent. Aztán jött mindenki kedvence: csak picit toljak, a fájás
felét lihegjem el. Szerencsére túl fáradt voltam ahhoz, hogy válaszoljak, mert nem biztos,
hogy hölgyhöz méltó lett volna.
Közben megérkezett valamikor a rezidens doktornő is, akinek annyi feladata volt, hogy
megmondja nem kaphatok fájdalomcsillapítót, mert csak nospát tudnak adni, attól viszont
aluszékony lesz a baba, illetve a végén adott egy kis oxitocint, hogy lerövidítsék a kitolási
szakaszt és egy apró gátmetszést végzett még, hogy könnyebb legyen kibújnia a babának és
ne repedjek. Annyit meg kell hagyni, hogy olyan jól körbe érzéstelenítőzte, hogy semmit nem
éreztem a vágásból, se a varrásból később.
10:30kor végre kibújt a kicsiként. Lenéztem, első kérdésem az volt ijedtemben, hogy miért
ilyen kék? Mire a doktornő odabökte, hogy most született meg, milyen kéne legyen? Aztán a
kis cicahangján elkezdett sírni és a mellkasomra rakták.
Olyan megkönnyebbülés volt, és ekkor már olyan fáradt voltam, hogy majdnem ott helyben
elaludtam. Két órát kaptunk a szülőszobán még hármasban. Közben persze kicsit elvitték a
babát, Férj követte és csinálta a fotókat a családnak róla, én pedig kaptam enni, mert ekkora
leesett a cukrom az izotóniás italok és a gyümölcspürék ellenére (ezt a tippet utólag is
köszönöm).
Sajnos nincs családi szoba ott, ahol szültem, ezért Férjnek haza kellett mennie, nekem pedig
ott kezdődött az igazi kaland – bár be kell vallanom, hogy "beetetős" babám lett, az első 3 hétben csak evett és aludt.
Kispanda
