Kora reggel van, félálomban hallom, hogy zörög odakint, még sötét van és hideg, ránézek az órára, fél hatot mutat. Ne már, vasárnap van! - gondolom törődötten. Alig akaródzik kibújnom a takaró alól, de tudom, hogy kelnem kell, mert már türelmetlen. Reggelit követel. Felveszem a meleg köntöst, kávét töltök, neki reggelit teszek az asztalra. Türelmetlenül falatozza, mintha már napok óta nem evett volna, szürcsöli a tejet, hátam borsódzik a hangtól. Csevegéshez még nincs kedvem, kávé előtt biztos nem, csak hallgatom, ahogy magyaráz. Közben magamnak is kenek egy szelet kenyeret. Amikor befejezi, ott marad a morzsa, bögre és a tányér az asztalon, hát persze, ez is az én dolgom, mint mindig.

Zuhanyoznék, de hallom odakintről, hogy szólongat, türelmetlen követelőző hangon. Akaratlanul is sietni kezdek az amúgy is rövid zuhannyal, ne törje rám a fürdő ajtót. Nincs szüksége semmire, csak nem tűri, hogy egyedül legyen, szeparációs szorongás. Még törülközővel a hajamon megyek ki, csitítom, hogy „itt vagyok”. Megnyugszik, molyol tovább. Mosakodni, öltözni küldöm, nem tudja, mit vegyen fel, sóhajtok és kikészítem neki. Végre visszajutok hajat szárítani. Alig kapcsolom be a hajszárítót, már hallom, hogy kiáltozik. Kimegyek a fürdőből, nem tudja felvenni a bugyit. Dohogok magamban, vagy félhangosan, mert tudom, hogy fel tudja venni, csak türelmetlen, és ami nem megy elsőre azt abba hagyja, és segítségért kiált. Segítek, a gombokkal is.

Végre vissza a fürdőbe, felöltözők, nyúzott vagyok a tükörben, már évek óta, most legalább éjjel hagyott aludni, pedig ez is ritka, mégsem tudom magam kialudni. Sóhajtva otthagyom a tükröt, amikor már hallom, hogy szólongat. Konyhába megyek, ha már ilyen korán keltem, rendbe teszem még az ebédkészítés előtt. Mosogatás, törölgetés, elpakolás, rutinmunka. Körülöttem sertepertél, magyaráz, és átpakolja, amit már a helyére tettem.

Konyha után leszedem a ruhaállványt, a ruháit az ágyára pakolom, megkérem, hogy hajtogassa össze. Így nyerek magamnak negyedóra csendet. A szekrénybe már nem teszi be, pedig csak egy mozdulat, de lehet, hogy csak nekem. Ezen már fenn sem akadok.

Átgondolom az ebédkérdést, valami hiányzik hozzá. Veszem a szatyrot, pénztárcát, csak két sarkot kell mennem, megjárnám negyedóra alatt, de jönni akar. Nem marad itthon, pedig nem lenne egyedül, férjem itthon van. - Hát akkor gyere!- sóhajtok. Lassan megyünk, nem tudja velem tartani a tempót, végtelennek tűnik az a két sarok. Nem sietek, ez igaz, de feszültté tesz ez a lassúság. A boltban mindenfélét a kosárba pakol, csupa olyasmit, amit nem ehet, de megkíván. Sorban magyarázom neki, mit miért nem veszek meg. Végül csak veszek neki kekszet, hogy kapjon ő is valamit. A pénztárnál már türelmetlen, hangosan méltatlankodik, hogy miért nem megyünk már. Csitítom, és mutatom neki a többi vásárlót, de őt nem érdekli. Végre sorra kerülünk, a pénztárosra bocsánatkérően nézek, tudom, hogy nem az ő hibája, sok a vásárló. Aztán hazasétálunk.

Szerencsére a séta elfárasztotta, a délelőtt további részében nyugtot hagy, amíg megfőzök. Az ebéd azonban újra egy tortúra, nem tetszik neki, azt mondja, nem ízlik, pedig meg sem kóstolta. Győzködőm, érvelek, egyik fülén be, másikon ki. Alig eszik valamit, engem meg a sírás kerülget az állandó ellenkezéstől. Ebéd után pihenni küldöm, de kísérjem el. Segítek a mosdónál, aztán betakarom egy pokróccal. Kicsit még ülök az ágy szélén, amíg elalszik. Végre nekem is jut egy szusszanásnyi idő. Kiülök a teraszra egy délutáni kávéval, férjem is csatlakozik, de nem nagyon beszélgetünk, csak élvezzük a csendet, olyan ritkán adatik meg.

Egy óra múlva hallom, hogy keres, hangosan, követelőzve. Persze éhes, - Nem is adtál nekem ebédet! - méltatlankodik. De aztán hiába kínálom a főtt étellel, nem kell neki. Akkor csinálok szendvicset, az sem tetszik, a kekszet akarja. Nem engedek, ameddig nem eszik legalább levest. Nagy nehezen eszik egy fél tányérral, a másodikból semmit, követeli a kekszet. Én ne mondjam meg neki, mit ehet és mit nem, ki vagyok én. Végül beadom a derekam, hiszen ki is vagyok én?

Délután a kertet tesszük rendbe, először nem akar kijönni velem, pedig őszhöz képest kellemes idő van kint. Aztán persze nem marad meg bent egyedül. Toporog körülöttem, amíg gazolom a virágágyást, elviszi a kis gereblyét, kapirgál valahol máshol, nemhogy gaz, virág se marad a keze alatt, rászólok, hogy vigyázzon a virágokra, felháborodik. Mentem, ami menthető a virágágyásban. Dühöng, lecsapja a szerszámot és elsétál. Pár perc múlva úgy tér vissza, mintha mi se történt volna. Aztán magyaráz a férjemnek, aki a fákat metszi. A férjem elengedi a füle mellett, már megszokta. Soha semmi nem jó úgy, ahogy csináljuk. Ki-be mászkál a házba, egy pillanatra nem áll meg, vagy ül le, ha nem látja valamelyikünket, akkor keres, kiabál folyamatosan.

Már alkonyodik, mire befejezzük a munkát. Sóhajtva megyek be a házba, kezdődik az esti rutin.  Szólok neki, hogy ideje fürdeni, ellenkezik, nem akar, mert hideg van. Tény, hogy már elmúlt a nyári kánikula, de 23 fok van a lakásban, nem kapcsolok fűtést. Ráadásul azért van hideg a házban, mert ki-be mászkál és mindent tárva hagy, teraszajtón ki, nagyajtón be, aztán vissza, huzat van. Győzködőm, ellenkezik, mindennapi vita köztünk, végül elfogy a türelmem és kiabálok. Megsértődik és könnyek gyűlnek a szemébe, amitől savként mar belülről a bűntudat. Lassan lehiggadok, de ragaszkodok a fürdéshez. Megengedem a vizet, segítek öltözni, mosakodni, hajat mosni. Pizsama fel, hajszárítás. Közben a férjem előkészíti a vacsorát, virslit főz. Csak úgy falja, csámcsog, félrenyel, köhög. Kicsúszik a számon, hogy – Lassabban egyél!

Vacsora után elpakolunk, ő, mint aki jól végezte dolgát, ott hagyja a tányért. Ilyenkor mindig cselédnek érzem magam. Megkérdezem, akar-e tévét nézni, akar. Bekapcsolom, keresek valami műsort, amit nézhet, de alig pár percre köti le, nem figyel oda, engem keres. Odamegyek és odaviszem a deszkát, vasalok, együtt nézzük a műsort, magyarázom, amit nem ért. Férjem is csatlakozik, de ő inkább a laptopon olvasgat vagy játszik. Lassan esteledik, látom, ő is elpilled, szólok neki, hogy ideje lefeküdni, mert itt fog ülve elaludni. Persze ellenkezik, de végül felkel, elkísérem fogat mosni, aztán betakarom. Maradjak, nem kéri, követeli. Ülök az ágya szélén, míg elalszik.

Hallom, hogy rezeg a telefonom. A húgom az, kiülök a teraszra, férjem hoz egy pohár bort nekem is, meg egy pokrócot. Heti párszor egy fél órát szoktam a testvéreimmel beszélni. A húgom törődötten panaszkodik, van egy két és féléves szepa-szorongásos kisfia, nem tágít mellőle, ahogy ő mondja:

- Bújik a seggembe… nem hagy egyedül menni sehova, ma is sírva fakadt, hogy vigyem magammal a boltba, pedig itt van az apja is. Aztán persze hisztizett a boltban valami csokiért, olyan ciki volt, mindenki minket nézett! – hümmögök, ismerős jelenet. - Persze enni se evett rendesen, pedig a kedvencét főztem…- panaszkodik tovább, nem is vár választ, tanácsot, hiszen úgyse használ semmi, a kicsinek ki kell nőnie ezt a dackorszakot, ő is tudja, én is tudom. Ilyenkor csak jólesik neki kibeszélni magát, én meg hallgatok, egy cipőben járunk, megértem.

Amikor én is elmesélem a napunkat, ő hümmög megértően. Aztán hallgatunk. Fájó a felismerés, hogy ugyanazt éljük meg, csak ő egy majdnem háromévessel, én meg egy majdnem 83 évessel, a nagymamánkkal. Második gyerekkor, azt mondják. De amíg ő tudja, hogy ez elmúlik, és várja, addig én is tudom, hogy elmúlik, de nem várhatom, mert ha elmúlik, akkor végleg múlik el…

Suesy

Túléljük a dackorszakot?

Sejtem én, hogy nem létezik rá egységes recept, persze hogy tudom, de mondja már meg nekem valaki: ugye véget fog érni egyszer, és nem fogunk ebbe mindannyian belerokkanni???

Tovább>>>