Nincsen bennem nő már semmi. Felfalta az anya.

Gondolom, maga valami újságíróféle lehet. Azok tudnak ilyen okosakat kérdezni, hogy hogyan változtatta meg az életemet az anyaság.

Mégis, mit gondol? Láthatja itt a kocsiban a gyereket. Hatéves. Látja, milyen.

Elmondhatom, ha érdekli, úgyis levegőzünk még itt a parkban vagy fél órát. De a nevem nem mondom meg, nem is fontos. Elegem van a tanácsokból, hogy mit kellene máshogy csinálnom. Meg a sajnálat se kell már. Ez az én életem, ennyi. A gyerek meg az anyaság. Másnak más az élete, meg másmilyen a gyereke. Nem tudok a tanácsaikkal mit kezdeni. Nem tudok más lenni. Nekem ez az élet jutott.

Tudja, pár éve pakoltam a szekrényben, és megtaláltam a régi miniszoknyámat. Azt, amiben meglátott a volt férjem. Eltettem, pedig a terhesség után már tudtam, hogy sose veszem fel újra. Csak néztem azt a kéttenyérnyi kis anyagot, és arra gondoltam, hova lett belőlem az a nő, aki szeretett táncolni, bulizni, nagyokat nevetni, aki mindig tűsarkúban járt, és tudta, hogy utána fordulnak a férfiak az utcán.

Amióta kiderült ez a dolog a gyerekről, és elkezdtem hordani a kezelésekre, nem vettem fel szoknyát, se tűsarkút, mert abban nem lehet rendesen megemelni a gyerekkocsit. Így is túl nehéz már, az aluljáró lépcsőjén nem tudom levinni. Csak olyan helyekre megyünk, amerre alacsony padlójú buszok járnak, meg a körúti villamossal. Amíg még kisebb volt a gyerek, és nem látszott ennyire a baja, többen segítettek, ha föl kellett vinni a lépcsőn. De most már inkább elfordulnak az emberek. Nem akarják látni. És így, a gyerekkel együtt én is mintha láthatatlanná váltam volna. Így aztán, ahova lehet, úgy tolom el gyalog. Sokat gyaloglok, olcsó kínai sportcipőben járok már. Megyünk az utcán, az emberek között, de mintha már nem is közéjük tartoznánk. Láthatatlan idegenek vagyunk csak. A saját külön világunkban élünk, csak mi ketten.

Szóval amikor néztem azt a régi miniszoknyát, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy hova lett belőlem az a régi nő, aki voltam, akit még mindenki látott, aki még abban a külső világban élt. Hát felfalta az anya.

Mióta megszültem a gyereket, csak anya vagyok. De nem az a hős, az az erős, aki mindenre képes a gyerekéért. Nem a nagy harcos. Én csak teszem azt, amit muszáj, mert nem tudok mást csinálni. Az anyja vagyok. Beadhatnám valami intézetbe, persze. De láttam a többi ilyet, akik csak feküdtek az ágyban, rázták magukat, és néztek bambán. Hiába raknám be oda a gyereket, akkor is az anyja maradnék, akkor is csak rá gondolnék, hogy mi van vele, figyelnek-e rá. Nem tudok már magamra gondolni, mert a gyereknek nagyobb szüksége van rám. Neki kellek, mindenestől, neki van szüksége minden gondolatomra. Nem tudok tőle külön létezni.

Persze, mondták, hogy máshogy kellene csinálnom, hogy bízzam rá valakire. De kiben bízhatnék? Ki tudna rá úgy vigyázni, mint én, az anyja? Nem tud rendesen nyelni, állandóan figyelni kell, nehogy megfulladjon. Etetni, itatni is kínszenvedés, de megoldjuk, az évek alatt már megtanultam, hogyan kell. Naponta többször kell tornáztatni, masszírozni, gyógyszereket beadni. Ki más tudná ezt jól csinálni?

Volt, aki azt mondta, menjek pszichológushoz, mert ez nem normális kötődés, nem adhatnám fel az életemet a gyerekért. De én nem akarok úgy saját életet, ha a gyerek élete lesz az ára. Mert ha nem gondoskodom róla minden pillanatban, akkor… Szóval én nem akarom, hogy csökkenjen bennem ez az anyai rész, mert akkor nem lesz erőm életben tartani a gyereket. Ezért nem kell mások tanácsa. Mert nekem most már ez az életem.

Pedig valamikor szép lány voltam, csinos. Udvaroltak is sokan, de én mégis a volt férjemet választottam, mert ő olyan áhítattal nézett rám, mintha az istennője lennék. Rendes ember volt, dolgos, nem mondhatok rá semmi rosszat. Csak egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy ilyen lett a gyerek. Megmondták az orvosok, hogy nem fejleszthető, nem lesz sose önálló. Ő ezzel nem tudott mit kezdeni.

Eleinte jött velünk a vizsgálatokra, de amikor már mindenhol azt mondták, hogy ez egy állapot, törődjünk bele, akkor láttam, hogy összetört benne valami. Mondtam, hogy vállaljunk másik gyereket, az orvosok szerint az egészséges lehet, de a férjem nem akarta. Szerintem attól félt, hogy azzal is lesz valami baj, és azt már nem bírta volna ki. Aztán egyre többet dolgozott, néha ivott is, de nem szóltam, örültem, ha végre hazajött, és nem csak kettesben voltam a gyerekkel. Aztán egyszer elém állt, és elmondta, hogy válni akar, mert egy ideje már van valakije, és most született tőle egy gyereke. Egy egészséges fia. Minek veszekedtem volna vele. Ott apa lehetett. Itt nem tudott az lenni. A gyerektartást rendesen fizeti, igaz, nem túl sok az a pénz, amit küld. De a gyereket nem látogatja.

A szüleim vidéken élnek. Már évek óta nem utaztam le hozzájuk, mert nem tudom a gyerekkocsit felrakni a vonatra, és egyszer át is kellene szállni olyan kis piros vonatra, amire lehet, hogy fel se férne, meg még busszal is kellene menni. Az már olyan nekem, mint a Himalája a hegymászóknak. Persze, biztosan van, aki meg tudná csinálni, de én nem merek nekiindulni. A szüleim évente egyszer-kétszer eljönnek, de nincs miről beszélnünk. Megnézik a gyereket, látom a döbbent arcukat, hiszen egyre nyilvánvalóbb a tény, hogy sose lesz belőle normális felnőtt ember. Van egy húgom, ott két egészséges unoka van, róluk szoktak beszélni, de azt meg én nem akarom hallani. Azt, hogy már milyen szép verseket mond a nagyobb, hogy milyen ügyes az óvodában, és hogy már a kisebbik is szobatiszta. Az én gyerekem sosem lesz az.

Tudja, a terhesség alatt még nő voltam. Híztam, persze, de olyan kis formás hasam volt, jól álltak a szűk kismamaruhák is. Akkor úgy éreztem, belül ott van bennem a régi karcsú énem, csak fölvettem magamra ezt a vastagabb ruhát, mint egy télikabátot, hogy biztonságosan megnőhessen bennem a gyerek. Aztán, majd ha megszületik, levetem a ruhát, lefogyok, ha nem is a régi vékony alakra, de azért újra lesz rendes derekam.

És ahogy majd mellettem nőni kezd a gyerek, és egyre csinosabb lány vagy jóképű fiú lesz, én boldog szülő leszek, ő meg büszke lehet arra, hogy még mindig milyen jó nő az anyja.

Aztán ez lett belőle, látja. Turkálóban vett tarka kardigán, mert ezen kevésbé látszik, ha a gyerek nyála végigfolyik rajtam, melegítőnadrág, edzőcipő meg hátizsák, hogy a két kezem szabad maradjon a kocsit tolni.

Anya vagyok huszonnégy órában. Bele se férne egy férfi az életembe, de ki is vállalna egy ilyen gyerekkel?

Már nincs bennem nő semmi. Megette az anya. Elfogyott minden morzsája a mindennapi küzdelmekben.

De az anya, az él bennem. És amíg él, élteti a gyereket is.

És ne sajnáljon érte senki. Ez az én életem.

Az enyém meg a gyereké.

Nóra