Mielőtt várandós lettem a fiammal, elég sokat gondolkoztam azon, hogy milyen szülő leszek, ha eljön a határok feszegetése. A rémes-kétéves időszak. Őszintén, már akkor tudtam, hogy ugyanolyan, mint amilyen ember is vagyok gyerek nélkül. Nem túl kreatív.
A fiam születése előtt elmentünk nyaralni, pihenni, megújulni, és vegyes érzelmekkel nézegettük a mellettünk pihenő családokat, ahogy a gyerkőcök viháncoltak, élvezték a vizet, és önfeledten engedték át magukat a nyárnak. A szülők fontoskodtak és gyönyörködtek a csodaszép gyerekeikben. Elmerültünk a balatonparti pezsgő életben. Aztán pár nap után feltűnt nekünk két családtípus:
1. Bogikám, tegyük fel a sapidat, nagyon süt a nap, de ha fázol, gyere ki a vízből, jujj, már lila a szád, na, mehetünk ebédelni?
2. Zsombika! Hányszor mondjam el, hogy ne dobáld homokkal az öcsédet?! Azt mondtam, hogy ne menj ki a kerítésen túlra! Állj meg az út szélén! Majd ebéd után kapod meg a fagyit.
Úgy tűnt, hogy a kisfiúk talán elevenebbek, többet futkároznak, lógnak fejjel lefelé, szeretnek gilisztát szedni, vagy rendelkeznek szelektív hallással, több felnőtt felügyeletét igénylik. Nézegettük továbbra is a családokat, aztán óvatosan mondogattuk egymásnak, hogy jó lenne nekünk egy kis copfos, mosolygós kislány, aki szépen sütögeti a homoksütit, odabújik anyuhoz, és nagyjából szót fogad. Hát persze!
Aztán nagy nehezen várandós lettem. Kerekedtem, virultam, és az előző esztendő borzalmait elfedte a hála, a boldogság, a kiteljesedés. Ez kitörölt belőlünk minden vágyódást a copfos kislány után, mert már mindegy volt, milyen baba érkezik hozzánk. Egyébként meg elég hamar, már a 12. héten kiderült, hogy egy aktív kisfiú szülei leszünk. Mikor megszületett, éppen olyan aktív volt kint is, mint a hasamban, és semmi más dolgunk nem volt, mint felvenni és tartani vele a tempót.
Ez egészen jól ment úgy kb. a 15. hónapig. Egy szomorkás decemberi napon nyűgösen ébredt kicsiny töpörtyűm, és valahogyan minden olyan nehezen ment. Próbáltam csinálni a dolgaimat, belevonni a kisfiamat is, közben szórakoztatni, játszani, finomságokkal kínálni, de sehogyan sem lett jobb kedve. Egyre dühösebb lett, és egyre többet dobta magát a földre. Bennem felvillant egy szorongó érzés, amit már régen nem éreztem. Aztán előfordult még pár ilyen nyűgösebb nap, amikor toporzékolt és visított, de ahogy jöttek, úgy mentek is. Úgy tűnt, nincs ezzel feladatunk, nincs ráhatásunk egy-egy ilyen nehéz napra, mivel logikát sem találtunk a dühkitörések körülményei körül. Idegrendszerünk ezen a ponton még teljesen jól alkalmazkodott.
Aztán bölcsis lett, szépen belesimultak az új események és élmények a kis napirendjébe, túl sok zavar nem történt, hamar beszokott, megszokott minden újdonságot. Sőt! Kifejezetten igényelte az új ingereket. Ehhez a bölcsis élet kiválóan asszisztált is. Szinte minden nap valami új kifejezést tanult meg, és büszkén mutogattuk a nagyszülőknek hogyan ügyesedik, okosodik… később rongyoskodik. A kommunikációja gyönyörűen fejlődött, és ami nagyon meglepő volt, az érzelmeket is ügyesen a nevén nevezte 20 hónapos korára.
Szeptemberben, ahogy betöltötte a második életévét, már hat hónapja gyűrte a bölcsit, amikor pár gyerek lecserélődött a Katica csoportban. A következő két hónap örökre bevésődött mindkettőnk emlékezetébe. Már nem a fiam volt a legkisebb, nem ő volt a kedvenc, nem őt kellett terelgetni, törölgetni, dajkálni, hanem az új kisfiút. Olivérke cumizott, nem beszélt, sokat sírt, állandó dajkálást igényelt. Sosem tűnt volna fel, ha nem kérte volna a fiam a cumiját, amit előtte sosem használt (ujjszopós), nem sírt volna megállás nélkül és nem kezdett volna el úgy gügyögni, mint egy kisbaba. Elkezdődtek a játszmái. Ezeket nem vettük észre az elején, de mikor észrevettük, akkor is fegyvertelek voltunk vele szemben – egy darabig.
Egy átlagos reggel: kér tejet, jó, jön a tej, közben rohanok öltözni, hogy időre beérjünk a bölcsibe, majd onnan melóba. A tej túl meleg, még mindig meleg, anya, ne úgy fújd meg, én tekerem rá a tetejét, nem is ebbe a pohárba kérem, nem is tejet kérek, teát, jön a tea (én állat, főztem) de ő tejet kér, jó, majd megiszod, amit akarsz. Megy az idő, öltözzünk! Nem veszek fel harisnyát, a kockás pulcsit akarom (amit kinőtt kb. egy éve). Gyere már, elkésünk! Rohangálás körbe-körbe, na, jó fiam, én elmentem, visítás, vergődés, hiszti a javából, még megnézem Pocoyot, és Traktor Tomot is, nem-nem, én elmentem, anya várjál, jövök. Végre feljutunk a villamosra, igaz, elfelejtettem megmosni a fogát, sebaj, fűtést letekertem vajon? Nézelődik, csendben van két perce. Hurrá, jön egy kukás autó, miért nem vár meg a kukás autó, oda akarok ülni, ahol a néni ül, visítás, vergődés, agybaj a köbön, végre beérünk a bölcsibe, de otthon hagytuk rongyikát. Itt tényleg szorító érzést érzek a mellkasomban, és a sírás kerülget, a gondozónő megnyugtat, menjél, szerzünk neki rongyit, de még egy utolsó puszi és ölelés, meg még vagy húsz utolsó puszi, anya te jössz értem, nem drágám, apád, visítás, vergődés, mit csináljak, basszus, én megyek, mert ennek nem lesz vége sosem!
Egy átlagos hétvégi pihenés: Odaraktad rongyit? Melyik tejes poharat vigyük? Mind a kettőt. Vigyük a párnáját? És a takaróját és a macikáját is, a fél gyerekszobát is. Beülünk, végre elindulunk, hurrá, utazunk, zenét hallgatunk, énekelgetünk. Elaludt, hurrá, agybaj nélkül élvezhetjük a változó tájat. Már egy órája alszik, végre szerelmesen egymásra tudunk nézni, gyönyörködünk a kölyökben is, milyen békés angyal. Férjem a tükörben rendszeresen lesi, alszik-e még, megkívánja a csipszet, óvatosan bontom a zacskót, ne recsegjen, fel ne keljen, sutyorogva beszélgetünk, de nem bírja ki, elkezdi szórni a poénokat, nem bírom ki röhögés nélkül, mindig muszáj valami szakállas poént ellőni, pedig tudja, hogy csak vonyítva tudok nevetni, naná, hogy felkelt. Eddig tartott a nyugis utazás, békés angyal így azonnal bukott angyallá változik, kezdi a nyafogást, de még le tudjuk kötni ezzel-azzal.
Megérkezünk, épp jókor, megjöttek Ágiék is, hurrá, itt van Lackó is, a családok keverednek, négy felnőtt, három gyerek. Birtokba vesszük a szállást, rengeteg a program, lehet fát hasogatni a bogrács alá, lehet rohangálni, harapni a 7 fokos levegőt. Menjünk a tóhoz? Menjünk! Szedjed magad, nincs messze, igen, Lackó is jön, a másik autóval, és igen, lesznek békák is a tóban, igen, dobálhatsz kavicsokat. Ne menj közelebb, kérlek, állj meg a szélénél, csak innen dobhatod a kavicsot! Lefényképezed? Hú, de csibész, Istenem, de gyönyörű ez a gyermek! Dobálhatod, de mondom, állj meg a szélénél, fogd már meg a fényképezőt! ÚRISTEN, mi a francért nem fogod?! Fogtam, húzzad már, basszus, nyakig vizes, Lackó, gyere már, van a kocsiban csereruhátok? Beleesett a tóba, igen, teljesen elmerült, mi? Nem hallom, annyira üvölt. Remek, nincs ruha, akkor itt a dzsekim, fűtsed a kocsit, visszamegyünk a szállásra, majd gyertek. Ha elalszik, és nem fagy meg, odarakjuk a pörit.
Te, én felmondok, sőt, haza akarok menni, mi van ezzel a gyerekkel? Miért nem fogad szót? Mert béna vagy! Én vagyok a béna?! Te fényképezel állandóan, hogy egy percet nem tudok nyugodtan csak úgy lenni, mert két emberre kell figyelnem. Sírok. És még ez semmi nem volt. Aznap este a határait feszegette, székdobálással. Itt megkapta első fenékre csapását. Őrjöngött és nem fáradt el. Nem tudtam, kit keressek, ördögűzőt, vagy elég lesz egy pszichológus is. Az apja azt tervezte, hogyan kéne anyámékra bízni, neveljék ők, neki elege van.
Miután lenyugodtunk nagy nehezen, bánatosan vettük tudomásul, hogy elérkeztünk a dackorszakba. Nem a lightos típusba. De ez nem is lenne baj. A baj az, hogy nem tudtuk kezelni. A kisfiam nem hisztizett sokat, hamar rájött, hogy a komiszkodással többre megy. Kiszaladt az útra szándékosan, minden értékes holmit dobált, csak színes teákat öntött magára és a szép szőnyegre, azért sem fogadott szót, és feleselt. A mindennek a teteje a trágárkodás volt. Minden próbálkozásunk kudarcba fulladt. Ha ébren volt, csak a komisz terveit szövögette, és meg is valósította. Mindenkit végigkérdeztünk, hogy kinek mi jött be:
Kolléganő:
„Ó az enyém is szeptemberi, ők okosak, nem tudsz vele mit kezdeni, nekünk a közöny vált be.”
Jó, próbáljuk ki a közönyt. Pontosan addig bírtam közönyös lenni a játszmáival szemben, míg a gyülekezeti összejövetelen el nem kezdte ordibálni, hogy „kibaszott-kibaszott-kibaszott”. Gyereket felkapom, menjünk hazafelé. Átkozódok, sírok.
Másik kolléganő:
„Hát én otthagytam a sarkon, ha nem volt hajlandó jönni.”
Következő motorozás alkalmával már nagyon mennünk kellett volna, kérleltük, nyilván azért sem jött, hisz próbálgatja az akaratát. Jól van, édesem, mi elindulunk Apával. Lassan távolodunk, közben ő végigpróbálja a szokásos játszmáit, hiszti, vergődés, trágárkodás, motordobálás, mi kitartóan megyünk hazafelé, majd megvilágosodik, fogja magát és kigurul az útra. Ha nem jön a szomszéd srác és nem csípi nyakon a fiút, akkor nem tudjuk, mi lett volna. Most jól megszidtuk, persze bömbölt. Persze, hogy suttyó szülők vagyunk, nekünk kéne őrizni, de úgy, hogy szabad teret is hagyunk neki, és mindent 24/7-ben és mosolyogva, és nem fáradhatunk el, soha!
Nagyon nehéz volt a szünet nélküli dacolása, bömbölése, visítása. Fájt a fülünk, ahogy visított. Képtelenség volt elviselni a viselkedését már ezen a ponton. Olyan mértékű zajártalomnak voltunk kitéve, mint egy nehézgépkezelő. Sokszor összekaptunk a férjemmel is, mert hol nekem, hol neki járt el a keze, pedig tudtuk, hogy ez az egyetlen, ami biztosan nem lesz eredményes a fiúval, mert annál nagyobb dacot szült benne. A popsira verés a szülő kudarca. Csak ez járt az agyamban. A lelkifurdalásról és átvirrasztott éjszakákról ne is beszéljünk. A bölcsiben immáron minden nap külön volt ültetve egy kirakózásra. Összerombolta más gyerek játékát, vagy nem volt hajlandó szót fogadni. Ebéd alatt az asztalon táncolt. Végül is tud élni. Próbáltunk beszélgetni arról, hogy miért dacol, miért nem jó neki az, amit mi javaslunk. Azt is kipróbáltuk, hogy ő választhasson. Játszottunk sokat, hogy gyakorolja az irányítást. De igazából csak teltek a napok, hetek és egyre szomorúbbak lettünk. A gyereknél volt a gyeplő. Eltűnt az az édes, vidám kisfiú, aki azelőtt volt. Most már sokat sírt is, és ebből nekem az jött le, hogy szomorú. Eszembe jutott, hogyan éltem meg az ilyen eseményeket gyerekkoromban, és nem akartam, hogy a fiam egy percig is azt a fajta szorongást élje meg.
Akkor, mint a fociban, középkezdés! Vegyük sorra a szaktekintélyeket: Ranschburg Jenő, Vekerdy, Bagdy Emőke, Vida Ágnes, Anyám, Apám, bölcsis gondozó néni, Jóisten. És végül a KÉK-nevelés. Átolvastam minden, de minden hozzáférhető irodalmat a témában, próbáltuk meghatározni, hogy a fiam milyen gyermektípus, és ehhez választottunk egy „kezelést”, aminek a lényege az volt, hogy az akaratát kedvére próbálgassa úgy, hogy a napirend marad, és mindenki a családban megússza ép ésszel, ép bőrrel. Első körben alkalmaztam azt, hogy megneveztem az indulatait. Ha tilosba szaladt, akkor az tilos is maradt. Nyilván ez őrjöngést szült. Leguggoltam mellé, és mondtam, hogy itt vagyok, ha megnyugodott, öleljen meg, és tudom, milyen csalódott, én is szeretem a túró rudit, és én is szeretnék még hármat is enni, de akkor betegek leszünk. Így, guggolva, csendesen, szépen, lassan megértette, hogy mit szeretnénk, és pár nap alatt megtanulta, hogy velem meg tud nyugodni, ha valami felzaklatta.
A hisztik szinte pár hét alatt átváltottak egy kis sírós ölelkezős rituáléra, aminek a vége az volt, hogy sírva jött az ölembe, hogy „nyugodjunk meg anyával”. Nagyon sokat segített a gyurmázás is, illetve Berg Judit Hisztimesék című könyve. Hetekig ezt kellett olvasni, ez lett a kedvenc, míg végül magára ismert a történet alapján, és utána napi szinten elemezte a mese eseményeit, egyben a saját viselkedését. Ezt jól megbeszéltük minden irányból. Nem tudjuk, hogyan hat, de segít. Ha nyűgösebb napok jönnek, akkor teljesen átadom magam neki, és játszunk sokat. Anya, gyere, játsszunk valami jó kis klasszat! Ez a jelszó. Az apjával felváltva törődünk vele, és amikor lehetséges, hármasban is vagyunk.
Szóval nekünk a KÉK nevelés módszerei jöttek be legjobban. Ha tiltunk, megértést tanúsítunk felé, együttérzően vigasztaljuk, és hamar felkínálunk neki valami más alternatívát, amit általában nagyon nehezen fogad el, így nem is erőltetjük. Egy napon talán el meri engedni a saját elképzeléseit, és megérti, hogy mások érzéseit is figyelembe kell venni. Meghatároztunk pár szabályt, és azt a párat minden körülmények között tartjuk. Négy hónapja működik szépen. Nem mondom, hogy nincs balhé, de már nem trágárkodik, megkérdezi, szabad-e ezt vagy azt, ha szeretne valamit nagyon, akkor néha melléfűzi, hogy „szófogadó kisfiú vagyok”. Néha megkérdezi, hogy Anya kedves? Az is igaz, hogy elkezdett ragaszkodni a szabályokhoz, és néha sikerül ellenünk fordítania, így nagyon óvatosan szabályozunk, nehogy a végén mi járjunk pórul. Számvetést készítünk rendszeresen, és 10-ből nyolcszor nem durran el az agyunk, míg a kezdetekkor ez 10/10 volt.
Visszatérve a poszt legelejére, mi a 2. családtípusba tartozunk. Ezen szeretnék még finomítani. Ahogy nő a gyerek, úgy válunk mi is egyre ügyesebb szülővé. Sajnos ezt máshogy nem lehet megtanulni, csak a saját gyerekünkön.
Zsuzsa
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
