Gondoltam, leírom a történetemet, hátha valaki tud tanácsolni valami okosat, mert elég nagy a baj. Sokáig magamnak sem mertem bevallani, mert hát milyen nő, és pláne milyen édesanya az olyan, aki... és sajnos én olyan nő vagyok. Kimondom kereken: bár mindent megtettem, sajnos nem tudom szeretni a férjem gyerekét.

(Mondanom sem kell, szörnyen hülye voltam, mert minden negatív érzésem ellenére is belementem abba, hogy vállaljunk közös babát a férjemmel. Homokba dugtam a fejem és azzal áltattam magam, hogy amit a férjem gyereke iránt érzek, az csak átmeneti és el fog múlni, semmi akadálya sincs a gyerekvállalásnak. És persze nem múltak el a rossz érzések, sőt.)

Kisiskolás, az átlagnál kicsit elevenebb (az óvónők anno az oviban nevelési tanácsadót javasoltak hiperaktivitás és figyelemzavar-gyanúval, de a szülei nem vizsgáltatták ki), nagyon okos, értelmes gyerek. Azt azért nem állítom, hogy nincs vele gond, de hát minden gyerekkel van, olyan hatalmas és kezelhetetlen problémák nincsenek. 

Hároméves volt, amikor megismertem, és nagyon-nagyon megszerettem. Másképp nem is mentem volna bele elvált, kisgyerekes férfival kapcsolatba, házasságba meg pláne nem. Összeházasodtunk a férjemmel, továbbra sem éreztem, hogy baj lenne. Aztán egyik pillanatról a másikra, talán 5-5 és féléves kora körül, minden átmenet nélkül elkezdett a gyerek idegesíteni. Addigra már házasok voltunk a férjemmel. Igyekeztem elnyomni magamban a kellemetlen érzést, vagy mondjuk ki nyíltan: ellenszenvet, de nem sikerült. Illetve rövidebb időszakokra még tudtam élvezni a gyerek társaságát, de aztán minden kínkeserves próbálkozásom ellenére is, kb. fél év leforgása alatt eljutottam arra a pontra, hogy feszült, ideges és szomorú leszek a gyerek jelenlétében. 

Minden második hétvégén és az iskolai szünetek felében van csak itt nálunk a férjem gyereke, de már az érkezése előtt két nappal erős gyomorgörcsöm lesz a gondolattól, hogy már megint jönni fog. Igyekszem nem éreztetni a gyerekkel, hogy nem szeretem, meghallgatom, foglalkozom vele, szoktunk együtt játszani, vagy akár kettesben elmenni valamerre csavarogni. Azért nagyon nehéz a helyzet, mert a gyerek nagyon ragaszkodik hozzám. Én viszont, ha megfeszülök, akkor sem tudom már szeretni őt, sőt, lassan elviselni se. Fogalmam sincs, mi okozta ezt a hirtelen pálfordulást, csak annyit tudok, hogy biztosan nem a közös gyerekünk születése, mert már akkor voltak bizonyos figyelmeztető jelek, amikor a baba még tervben sem volt. Csak én nem voltam hajlandó ezekről tudomást venni.

A legfőbb problémának azt látom, hogy a gyerek személyisége egyre jobban kiütközik, ahogy nő. És ez a személyiség nagyon-nagyon nem kompatibilis az enyémmel. A hasonló beállítottságú felnőtteket is igyekszem nagy ívben elkerülni, de a gyereket nem tudom, hisz a családunk tagja és része az életünknek.

Jelenleg már azon a ponton vagyok, hogy semmi se jó, amit csinál, még az is idegesít, ha levegőt vesz, szinte már várom, mikor köthetek bele valamiért (akármiért) szerencsétlen gyerekbe. 

Úgy érzem, ha nem sikerül valahogy állítani magamon, akkor innen egyenes út vezet oda, hogy tipikus „gonosz mostoha” legyek. És ezt nagyon nem szeretném, nem akarok a férjem és a gyereke közé állni, nem akarom a gyerek életét tönkretenni azzal, hogy képtelen vagyok szeretni és elfogadni őt. Lassan már nem bírom tovább ezt az egészet, és sajnos fogalmam sincs, mit tehetnék.

Ne kíméljetek, tudom, hogy teljes mértékben én vagyok a hibás ebben a szituációban, mindemellett ha volt valaki hasonló helyzetben és tudna tanácsot adni, nagyon hálás lennék érte.

Paloma

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?