Ez a hét végre hozott némi enyhülést a forróságban. Nem mondom, hogy tél van, de legalább éjszaka már nem érzem úgy, hogy egy szaunában próbálok aludni. Végre van levegő, és talán még az alvás is jobban megy – amikor épp nem ébredek fel arra, hogy valami a gyomromban kavarog.
Ja, mert a hányinger mostanra állandó vendég lett nálam. Nem állítom, hogy élvezem, de valahogy már megszoktam. Az ultrahangon persze el is mondtam az orvosnak, hogy milyen gyakran érzem magam úgy, mint aki egy hullámvasúton ül, de megnyugtatott, hogy ez teljesen normális. Ami a lényeg: a Kis Kukac már 28 mm, és rendben van, a szíve úgy dobog, mintha versenyre készülne.
A héten az augusztus 20-i tűzijáték is terítéken volt. D.-vel már régóta terveztük, hogy kimegyünk, mert hát tűzijátékot nézni mindig szórakoztató. De ahogy közeledett a nap, egyre jobban kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon tényleg szükségem van-e arra, hogy több ezer ember között álldogáljak, miközben az egyetlen dolog, amire vágyom, az egy hideg hely és egy nyugodt kanapé. Szóval végül úgy döntöttünk, hogy inkább otthon maradunk, és a tévéből nézzük a fényjátékot. Így is megvolt a látvány, csak sokkal kevesebb izzadsággal és hányingerrel.
Ami viszont még érdekesebb, az a macskánk, Cirmi, aki mostanában valami elképesztő „nyomozói” képességeket mutat. Esküszöm, hogy megérezte, hogy terhes vagyok, mert az utóbbi időben szinte levakarhatatlan. Állandóan ott sündörög körülöttem, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnök. De a legjobb rész? Minden este odafészkel a pocakomhoz, és úgy néz rám, mintha azt kérdezné: „Na, mi a helyzet, itt valami buli készülődik, amiről nem szóltál nekem?”
Komolyan, már csak egy napszemüveg hiányzik róla, és igazi terhességi testőr lenne belőle. Másnak is van ilyen szenzora a macskájában? Mert ha ez így folytatódik, lehet, hogy Cirminek külön jutalmat kell osztogatnom minden új terhességi hét után.
Petrus
