Régóta olvasója vagyok a Bezzeganyának, nagyon sok történet meghatott, elgondolkodtatott vagy éppen sokat segített. Az enyém inkább csak a közléskényszeremet, vagy a lelkemet akarja nyugtatni, valahogy megérteni, elfogadni, vagy csak elmondani, mi történt, hátha segít.
Félreértés ne essék, nincs okom panaszra, (biztos mindenki így gondolja) de nekem van a világon a legszebb, legokosabb és legkedvesebb kislányom, aki most 18 hónapos, eleven, kíváncsi, kedves, és talán a legboldogabb baba, akit eddig láttam, és sokszor lelkiismeret-furdalásom van, amiért mégis vágyom Őrá is, aki nem születhetett meg.
Gyerekkorom óta cipelem magammal az anyai ösztöneimet, mióta az eszemet tudom, gyerekre vágytam, anyának lenni vágytam, s mint Murphy törvénye szerint meg is van írva, nagyon nehezen jött össze. Másfél év próbálkozás után úgy döntöttem, elmegyek egy orvoshoz, mert bár lehetetlennek éreztem, de mégis jobb tudni, ha van valami oka annak, ha nem sikerül. Szerencsémre elmentem egy magánrendelőbe, nagyon kedves, idősödő, kissé fanyar humorú dokihoz, aki a maga szarkasztikus stílusában előadta a lehetőségeimet, miszerint még kapunk fél évet, aztán ilyen és olyan vizsgálatokat helyezett kilátásba. Mindezeket együttvéve is szimpatikus doki volt, akinek minden szavát szentírásnak vettem, és ha ő mondta, hogy higgyem el, nem lesz semmi gond, el is hittem. Csodák csodája, körülbelül 2-3 hónap elteltével, miután elmentem a dokihoz, késett.
A történethez tartozik, és még nehezebbé teszi, hogy a párom, akinél amúgy jobb férjet, és apát nehezen tudok elképzelni, a munkájából adódóan keveset volt itthon, tehát vártam a teszttel is pár napot, hátha együtt tudjuk megnézni, és IGEEN, megvolt a közös izgulás, várakozás, és a pillanat… Két csík volt a teszten. Aki akart már nagyon gyereket, és megcsinálta az első pozitív tesztet, annak nem kell elmesélnem, milyen érzés, aki még nem tudja, hagyom, hogy élje át maga.
Lényeg a lényeg bejelentkeztem a dokimhoz, hogy mégis erősítse meg a dolgot. Azért még csináltam is még pár tesztet, biztos ami biztos, meg aztán volt belőle bőven.
Eltelt pár hét, amikor a munkába érve pár csepp vért találtam a fehérneműmön, s bár nem tudtam, gondolni sem mertem semmi problémára, elmondtam az egyik kolleganőmnek, és ahogy hallottam magam, akkor tudatosult bennem , hogy ez nem jó jel. Gyorsan otthagytam a munkámat, és a kolleganőm bekísért a kórházba, ahol a doktor úr dolgozott. Nem voltam a rosszul, nem fájt semmim. Úton a kórházba beszélgettünk a kolleganőmmel, mint bármelyik nap, de belül éreztem, hogy zsibbadok, amíg nem tudom, mi történik, baj van velünk, addig mintha nem is éltem volna, mintha nem én beszéltem, jártam, szuszogtam volna.
A doki emlékezett rám, az arcomra, de az esetemre nem, elmondtam neki, hogy úgy néz ki, terhes vagyok, de van egy kis gond: vérzek, kb. 1 órája. Nagyon kedves volt, bekísért a vizsgálóba, hüvelyi ultrahang, sokáig csöndben nézelődött, mintha hetek teltek volna el, amikor megkérdezte, hogy tervezett terhesség volt-e, tudtam, hogy baj van. Mondtam, hogy nagyon, mi vagyunk, akik másfél éve próbálkozunk, akkor már emlékezett. Mondta, hogy még nem biztos, hogy nagy a baj, nyugodjak meg, menjek haza, pihenjek, ha jobban elindul a vérzés, menjek vissza. Nem valami biztató, de bíztam benne, megnyugtatott a tudat, hogy nem lehet nagy baj, ha elenged.
Másnap reggel háromszoros mennyiségű vérzés volt, a párom bátyját hívtam, rohantunk be a kórházba, nem tudtam beszélni, potyogtak a könnyeim, a doki pont a várón ment keresztül, csak rám nézett, és már kísért is a vizsgálóba, próbált sok mindent kérdezni, de nem tudtam válaszolni. Megvizsgált újra, mesélte nyugodtan, mit lát a monitoron, ott van még a „magzat”. Én babának hívtam, ő mindig magzatnak. A vizsgálat végére tárgyalóképesre nyugodtam, legalábbis végighallgattam a dokit, aki elmesélte, hogy van egy vérömleny, amitől elég nehezen látszik a magzat, és pár nap alatt kiderül, hogy megmarad-e, vagy pedig elsodorja, de hogy ne ragaszkodjak ennyire a Magzathoz, mert az anyai akaratnak hatalmas ereje van, de ha életképtelen, akkor menjen el most, mint egy beteg gyerek szülessen. A doki tulajdonképpen előre felkészített arra, hogy ez a baba nem tud megtapadni. Nehéz lenne leírni a következő pár napot, nem is nagyon emlékszem. A tények: három nap elteltével kezemben volt a zárójelentés, spontán vetélés, művi beavatkozást nem igényel. Magzat 10 hetes volt.
A diagnózis szerint vastag a méhnyálkahártyám, ha mégis meg tud tapadni benne valami, akkor a beágyazódás vérzéssel jár, ami egy vérömlenyt, hematómát alakít ki. Ennyi a szürke valóság. Az, amit érzek, leírhatatlan.
Pár hónap múlva.
Késik. Nem tesztelek. Nem akarom beleélni magam. Már két hete késik. Veszek egy tesztet. Pozitív. Hívom a dokit, két hét múlva kapok időpontot. Jó, kibírom. Istenem, nem hiszem el. Munka. Vércseppek.
A dokihoz érve magamban már feldolgoztam, elfogadtam, valami baj van velem, valami baj van velem, két babám ment el, a doki majd megmondja, mi az, hogy segíthetünk, biztos van valami műtét, orvosság, bármi.
A dokihoz érve elmeséltem mi történt, újra, kértem, segítsen valahogy. Felfekszem az ágyra, rutinos vagyok, már nem kell mondani, hogy lejjebb húzzam a nadágot, ultrahangon pedig egy 8 HETES ÉLŐ MAGZAT. Nem hittem el. Körülötte egy nála kétszer nagyobb hematóma. De kit érdekel, ott a babám, és ha rajtam múlik, ott is marad. Nagyon sírtam, a doki elmondta, hogy ha akarom, és vállalom, hogy a 12. hétig nyugton maradok, pihenek, és valamiféle bogyókat használok, akkor van rá esély, hogy megmarad. Egy hónap pihenés, 5 hónap nyugodt terhesség után, két hétig naponta CTG-re jártam, mert öregedett el a méhlepény, a 38. héten pedig, az utolsó pillanatban, mielőtt levált volna a méhlepény, egy császármetszéssel megszületett a gyönyörű kislányom. Hihetetlen csoda, a legnagyobb ajándék, amit ember kaphat, megváltoztatta az életemet, értelmet adott az életemnek, anyává tett, boldog vagyok, de MÉGIS A MAI NAPIG eszembe jut, hogy ki lehetett Ő, akit elvesztettem. Akit nem ismerhettem meg, akit nem hozhattam világra, aki nem akart, vagy nem tudott velem maradni.
Ez az én történetem, lehet, hogy nem tanulságos, nem érdekes, de leírtam, hogy maradjon nyoma, hogy tudjam, tudják, hogy Ő volt. Egyik ápolónő azt mondta, hogy örüljek, és próbáljam elfelejteni, de nem tudom és nem is akarom. Ha csak az volt a lényege az ő fogantatásának, hogy utat törjön a testvérének, hogy elhiggyem, hogy képes vagyok teherbe esni, már volt értelme, és már nagyon sok köszönettel tartozom Neki.
Ő lett volna Anna.
A.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
