Többen kérdeztétek az előző posztomnál, hogy egy pánikbetegnek, hipochondernek, hogyan segít a családja. Ha megértő, elfogadó, akkor nagyon sokban. Ha hisztinek gondolja, akkor semmiben, sőt. Hozzáteszem, hogy édesapám is pánikbeteg, félévente visszük a sürgősségire szívinfarktus tünetével. Az is igaz, hogy 60 éves, tehát a rosszulléteket nem lehet hisztinek nézni, foglalkozni kell vele. Nála szóban sem kerülhet a megfelelő szakember keresése, a vörösborban bízik. Egy darabig. Sőt, a családunkban mindkét öcsém szenved vagy szenvedett pánik betegségben vagy valamilyen betegségfóbiában. Ezt a vonalat nézve, és alaposan utánajárva a gyerekem is örökölheti a hajlamot. Ezért fontos a gyermek, megértő, segítő, szerető nevelése, amit nem győzök hangsúlyozni.
Azonban nagyon nehéz elmagyarázni a három és féléves gyerekednek, hogy éppen pánikrohamod van, és folyamatosan attól rettegsz, hogy valami halálos kór támadta meg a szervezetedet. Abban nem vagyok biztos, hogy tudnia kellene. Különben is, hogyan tudod elmagyarázni? Rajzolod? Vagy közlöd, hogy anya néha rosszul van? De lehet, hogy majd beszélgetek vele erről.
Szóval a család segítő vagy nem segítő szerepe. Amikor kiderült ez a dolog nálam, anyám vállat vont, hümmögött, azért látszott rajta, hogy aggódik, de sosem jött el velem semmilyen kivizsgálásra sem. Aggódott, mert azt azért látta, hogy valami nincs rendben. Amikor az ember 40 kilóra fogy, állandó halálfélelme van, az azért feltűnő annak, aki ismer. Igazából szerintem sosem fogadta el a betegségem. Apámra nem is emlékszem, hogy hogyan viselkedett, bár egyszer bevitt a sürgősségire és láttam az arcán, hogy holt fehér, gondolom megijedt. De vele sem beszélgettem erről sosem.
A párom és anyám testvére, akit pótanyának, testvérnek, barátnőnek tekintek, ők ketten átélték, átérezték, segítették a rossz időszakom és mindig mellettem álltak, állnak. Emlékszem, hogy szilveszterezni voltunk egy szórakozóhelyen, ahol rengeteg részeg fiatal volt, összeokádott vécével, tömegnyomorral meg a szokásos bulihangulattal. Annyira rosszul lettem, hogy ki kellett mennem a mosdóba, hánytam, majd filmszakadás és csak az rémlik, hogy a belgyógyászaton arról győzködi a párom az ügyeletes orvost, hogy nem kell gyomormosás, mert nem részeg, hanem pánikrohama van, és mindeközben szólt a magyar himnusz. Remek volt!
Ők azok, akik ha csak egyetlen szót mondanak, attól én már jól érzem magam. Egy mondattal helyre tesznek. Különben nem titkolom senki elől a betegségem, ha kérdeznek, ha nem, elmondom. Küldetésnek tekintem. Lássák azt, hogy egyébként teljesen normális ember vagyok egy kis dilivel. Nagyon sokan szenvednek ezzel éveken keresztül, csak nem beszélnek róla, mert azt hiszik, hogy bolondnak nézik őket. Én meg nagyban leszarom! A baráti társaságomban mindenki tudja, a munkahelyemen sem titkoltam soha. Elfogadják. Megértik. Olyan helyen dolgozom (oktatás), ahol többen is küzdenek szorongással.
A hipochondria. Ez nem annyira régi, körülbelül egyéves folyamat, hol jobb, hol rosszabb időszakokkal. A pánikrohamok most már sokkal ritkábban és kevesebb intenzitással jelentkeznek és tudom kezelni. De a hipochondriámat most még egyelőre nem. A pánikbetegségemből és a kényszergondolatokkal megáldott állapotomból a pszichiáterem húzott ki, de ezzel az újfajta szarsággal még nem mentem el hozzá.
Ezt tavaly nyáron kezdődött, hátfájással. Annyira fájt, hogy felkerestem az orvosom. Egész addig, amíg nem jutottam el hozzá, biztos voltam abban, hogy a rossz ágy, a gyerek cipelése okozza mindezt. Közölte, hogy mellkasröntgen, teljes vérkép, belgyógyászat. Hazamentem, már az úton elkezdődtek a félelmek, mivel nem vagyok iskolázatlan, ezért van némi fogalmam, hogy az embert miért küldik el ilyen vizsgálatokra. Főleg a dr. googleval már ki is derítettem, hogy vagy tüdőbajom, vagy szívproblémám, vagy gerincdaganatom van. Aznap éjjel a keresőn talált tüneteket frankón éreztem. Persze, hogy minden vizsgálatra időpontra kell menni, tehát volt 1-2 hetem teljesen rágörcsölni mindenre. Persze a hátfájásom nem múlott, a gyomrom fájt, és többször szűkült a mellkasom.
Minden negatív, de ez a negatív lelet nem hagy nyugodni. Ismét net, kereső és találsz más baromságot. Irány az orvos! Fáj a gyomrom, közli, akkor mehet csövet nyelni. Már megint? Csőnyelés, semmi. Ideiglenes nyugalom. A negatív leletek százszori elolvasása a következő érzett fájdalomig. Miért fáj? Mi a bajom? Körforgás beindul. Ha fáj valamim: doki, tuti, hogy halálos beteg vagyok. Kikészülök! De ott a gyerek, aki segít nekem, ha csak ránézek, megölelem, puszit adok, és kapok, feltöltődök. Imádom. Ez éltet! Ő ad erőt! Elfelejtek mindent! Nem szorongok.Csak az a baj, hogy mindez pillanatnyi. Egyórás, egynapos, egyhetes és kezdődik minden elölről. Mindig az jut eszembe, hogy a hipochonder sírjára is az van felírva: „Nem megmondtam?”
Szóval nem könnyű a szorongással együtt élni. Csak ne hagyjuk magunkon elhatalmasodni. Találjunk valamit, ami boldoggá tesz. Közhely, de a nagymamám szerint örülni kell a napfénynek, a melegnek, az esőnek, a hónak, a madaraknak, a szellőnek. Örüljünk az életnek! Még ha ilyen, akkor is!
Ági
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
