Már a nyaralás előtt is feltűnt, hogy a lányom kezd apásabb lenni, és a hazajövetel utáni napokban ez egyértelmű is lett.

Korábban is jól megvoltak kettesben, de az utóbbi időben sok helyzetben Boróka kifejezetten az apukáját "választja" és bevallom, nagyon tudom élvezni. Olyan sokáig mindent csak velem szeretett volna csinálni, vagy az tetszett neki, ha én működöm közre valami tevékenységben, hogy most üdítően hat, hogy az apukáját kéri, hogy nézzenek együtt könyvet, vagy jelez, hogy fürdésnél inkább ő üljön a kád mellett, ha pedig boltba indulna a férjem, akkor is egyből mutat Boróka magára, hogy ő is megy vele.

Jajj, és megzabálom a lányom, hogy állandóan eteti az apját. Bármilyen étkezésről is legyen szó, a férjem akár alhat, vagy dolgozhat, Borcsi akkor is megy hozzá, hogy egy darabot/falatot/szemet adjon abból, amit épp eszik.

Az altatás nálunk az én reszortom. Nincs valami frenetikus rutinunk, esténként elmesélem az aznap történteket, amiket Boróka rendszeresen a maga módján kommentál, aztán eléneklem néhányszor a Bóbitát, majd dúdolok és ennyi. Onnantól csak várom, hogy elaludjon. Ez néha húsz perc, néha negyven, néha egy élet :)

Most, hogy egyre több mindent szeretne az apukájával csinálni, több estén mutatta, hogy ő is jöjjön be velünk a hálószobába aludni. A férjem szívesen jött is.

Ez pár délutánon/estén jópofa is volt, hogy hárman fekszünk a sötét szobában és várjuk, hogy a legkisebb kidőljön (többnyire valamelyik felnőtt előbb aludt el), de arra jutottunk, hogy hosszú távon nem lesz jó ha Boróka rászokik erre a felállásra, mert így nem ritkán akár 40-50 percig sem tud egy felnőtt sem csinálni semmit. Ha pedig megszületik a pici, akkor meg pláne nem lehet kivitelezni, hogy ketten altassuk Borókát.

Ezt próbáltuk neki többször is elmagyarázni, hogy apa is, anya is szívesen van ott vele, amíg elalszik, de mindketten egyszerre nem tudunk. Eddig látszólag nem megy át az üzenet. Több estén is bementem vele, és 10-15 perc után mutatott az ajtóra, hogy jöjjön be a férjem. Ha cseréltünk, és én kijöttem a szobából, akkor meg elképesztő sírásban tört ki, és nem is hagyta abba, amíg vissza nem mentem, szóval egyelőre az elalvás témakörben még nem tudjuk kamatoztatni az apukája iránt fellángolt lelkesedést.

Végül a gyógytornát nem sikerült beépítenem a hétköznapokba (optimista vagyok, úgyhogy azt mondom egyelőre) nemhogy napi háromszor, de néha még egyszer sem. A nyaralás alatt abszolút esélytelennek láttam, de még itthon is nehezen találtam a helyét a napjaimban, hiába csak pár percről lenne szó.

Úgyhogy a keddi alkalomra azzal a régi, ismerős szégyenérzettel érkeztem, mint amikor az iskolában jön rá az ember, hogy nem tanulta meg a memoritert, vagy nem írt házit. Ettől függetlenül ez az alkalom is kellemes hangulatban telt, újabb két gyakorlattal bővült az itthoni torna listája.

Szerdára volt időpontom a nőgyógyászhoz terhesgondozásra. Ismét nagyon kellemes élmény volt, a doktornő közvetlen és kedves, de közben alapos. Ismét mindennel képben volt, ami azóta történt, hogy a tizenhatodik héten találkoztunk.

Mivel továbbra sincs semmilyen panaszom, ezért hüvelyi vizsgálatot most sem végzett. Komolyan megdöbbentem és hiányérzetem támadt, hogy nem lesz "altáji ellenőrzés", mert miközben a fene sem vágyott erre, nehezen egyeztetem össze azt hogy ez alatt a terhesség alatt már eltelt tizenkét hét hüvelyi vizsgálat nélkül, miközben az első várandósság alatt 4 hetente ment a nézelődés odalent.

A kis tökmaggal minden rendben, a méretei továbbra is a korának megfelelőek, izeg-mozog, ahogy kell.

Csütörtökön fülészetre mentem. Sajnos elég sokszor gyullad be a fülem, néhány havonta biztos hogy van egy köröm a rendelőben. A dolog mindig úgy indul, hogy elkezd viszketni a fülem, ami kiszámíthatatlan időn belül átcsap fájdalommá. A viszketéses fázisra már van betárazva itthon fülcsepp, most viszont több mint egy hetes csepegtetés alatt sem akart megszűnni a probléma, úgyhogy nem láttam értelmét tovább várakozni, inkább megelőzve a "fájós részt"  elmentem orvoshoz. Általában gyógyszeres gézcsíkot gyöm a fülembe, ami egy-két nap alatt rendbe is teszi a dolgot, utána esetleg cseppenteni kell még egy ideig. Most azonban a terhességre hivatkozva nem csinált semmit, hazaküldött hogy használjam tovább azt a fülcseppet amit addig.

Szombat reggel arra ébredtem, hogy fáj az egyik fülem. Nem erősen ráadásul csak akkor ha hozzáértem/ráfeküdtem, de nem sejtetett sok jót a dolog. 

Nem nagyon volt időm aggódni a dolgon, mert korábban megbeszéltük a testvéremmel és a barátjával, hogy aznap még a kánikula beköszönte előtt, ötösben elmegyünk abba a pékségbe, ahol mi a férjemmel és Borókával már párszor reggeliztünk, ők viszont még nem ismerték a helyet. 

Végül több, mint három órásra sikeredett ez a program. A kerthelyiségben ettünk, ittunk, beszélgettünk, a jó hangulatban csak úgy repült az idő. Boróka közben hol a játszószőnyegre tett játékokat próbálgatta, hol felváltva sétálgatott valamelyikünkkel, és incselkedett  minden kutyával, ami csak betévedt a pékség területére.

Délután felkerekedtem a lányommal és a közeli bevásárlóközpont felé vettük az irányt, mivel másnapra voltunk hivatalosak anyósom születésnapjára és szerettem volna venni neki még valamit, de ami ennél is jobban vonzott, hogy összegyűlt már több ajándékutalvány is az egyik üzletbe, ahol lehet gyerekruhákat venni, és leküzdhetetlen késztetést éreztem, hogy ezt Borókára költsem el. Bár nem is annyira rég cserélődött le a ruhatára 86-os méretre, de úgy látom lassan a 92-es is időszerű lesz, ráadásul ha valami csoda folytán sikerül a beszoktatás, és beteg sem lesz állandóan, akkor bizony hamarosan bölcsödébe fog járni, oda meg mégsem mehet a kimoshatatlan foltokkal tarkított pólókban és nadrágokban, amikben itthon szaladgál :) (Ha a "miért veszek már megint a gyereknek ruhákat?" témakörben kell kifogásokat gyártani, akkor abban jó vagyok).

A nap előrehaladtával a fülem közben egyre rosszabb lett, estére már az elviselhetetlen kategóriát súrolta és muszáj volt bevennem éjszakára egy fájdalomcsillapítót.

Bár én úgy hivatkozom magamra, mint aki nem bírja a fájdalmat, gyógyszert mégis csak végszükség esetén szoktam bevenni, terhesség alatt meg aztán pláne kerülök mindent, ameddig csak lehet.

Az éjszaka nagyon nehezen telt, fél-egy óránként felébredtem a fájdalomra, csak az órát lestem, hogy mikor telik már le legalább négy óra hogy újabb fájdalomcsillapítót vehessek be, vagy még inkább legyen már végre reggel.

Ezer hálát adtam fejben a férjemnek, amiért még kora délután rábeszélt, hogy foglaljak időpontot egy rendelőbe, ahol vasárnap is fogadnak, úgyhogy azzal nyugtattam magam, hogy 8:20-ig kell kibírnom, akkor a dolog megoldódik.

Mire elérkezett a reggel, a bal fülemre alig hallottam, és a tükörben vettem észre hogy halovány vérfolt van a fülcimpámra száradva.

Hallójárat gyulladás terén azt hittem már nagy rutinom van, de ilyet még sosem éltem meg, úgyhogy ehhez mérten kezdtem is pánikolni.

A rendelőben nagyon kedves volt a doktornő, aki ellátott, nyugtatott, hogy a fájdalom sokkal nagyobb, mint maga a probléma, úgyhogy szépen ki lesz ez kezelve, és a babára sem lesz semmilyen hatással, hiszen mind a gyógyszeres "tömés" mind a felírt fülcsepp csak helyileg hat. Épp ezért nem is érti az sztk-ban miért nem láttak el rendesen.

A fájdalom ellenére elmentünk a férjem szüleihez ebédre. Nem láttam értelmét otthon maradni, hisz ezen a pihenés úgysem segít, reméltem, hogy legalább a gondolataim elterelődnek.

Délutánra pedig az én családom jelentkezett be. Egy hirtelen ötlettől vezérelve átjött anyukám, a testvérem és a barátja, pár órára kicsit beszélgetni. 

Sajnos a "gondolatelterelés" nem jött be, ahogy haladt a nap, egyre jobban fájt a fülem, úgyhogy a fájdalomcsillapító mellett (ami elmulasztani nem is tudta, csak csökkenteni) már csak a remény tartotta bennem a lelket, hogy most már lassan elkezd javulni a helyzet, hisz a szükséges ellátást már megkaptam.

Polli