Nagyon-nagyon régi (több mint 10 éve) csöndben olvasó anyatársatok vagyok. Napi programom, hogy elolvasom a posztokat, sőt, a kommenteket is, ha van időm, akár késő estig, mind az ötszázat… Soha nem éreztem úgy, hogy írnom kéne, mindig választ kaptam így is a kétségeimre, kérdéseimre, csak jó volt olvasni titeket, nem akartam részt venni a virtuális csevejben. Nem vagyok jelen a virtuális térben amúgy sem, sem Facebook, sem egyéb profilom nincs (elvből), csakis „read only” üzemmódban vagyok kitartó követője a számomra fontos témáknak.
Eljött egy helyzet az életemben azonban, amit nem tudok egyedül megoldani. Tanácsokra, és segítségre van szükségem, de a sajátos helyzet miatt anonim módon. Vajon ti mit tennétek a helyemben?
Vázolom a helyzetem/helyzetünk:
Középiskolai nagy barátság-később szerelem-házasság- eddig sztereotip módon, majd gyermek. Sírós, hasfájós, intenzív gyerek. „Kétemberes” (ezt ma már nem hiszem). Romló házasság. Nagyon eltérő értékrendek, amik leginkább a nevelésben ütköznek ki. Később tartozások, hitelek. Költözések a „megmentés” jegyében, hiába, egyre lejjebb és lejjebb (magasról). Tartozás…hazudozás…részemről kompenzálás, takargatás (megoldjuk, nincs is olyan nagy baj, stb…) végül közös ingatlan hátam mögötti elkótyavetyélése, hazudozás, gyerekkel nevelésben sincs közös nevező – döntés: válás, ennél egyedül is csak jobb lehet, még csóri gyereknek is.
Megléptük. Túléltük. Biztos vagyok a dolgomban. Jól döntöttem. Új kapcsolat. Hamar, 3-4 hónap múlva. Teljes az összhang. Hirtelen családot alkotunk. Gyerek nagyon élvezi, bár eközben egyre jobban sztárolja az apját (érthető, ő maradt egyedül, szegény). Támogatom. Engedem. Mentegetem előtte a felelőtlen, ígéreteket sokszor be nem tartó apját, hogy szeresse, nagyon, persze, én is szeretem. Jó fej. Társasági, könnyed, laza, nem számonkérős. Viszont szenvedélyesen szereti a fiát (együtt alszanak???), nem szólok, támogatom, a fiamnak fontos. Nyolcéves. Az apja az isten.
Fontos dolgokban persze enyém a felelősség, döntök/fizetek/ tiltok/támogatok/nevelek. Szeptember 5.
Megbeszélve a gyerekkel, hogy az apja megy érte az ÚJ suliba. Tűkön ül, már előző nap. Telefon az iskolából: nem jöttek érte. Már meg sem lepődöm. Aztán újabb telefon egy tolmácstól: letartóztatták külföldön. Köpni-nyelni nem tudok, erre azért még én sem számítottam, mit mondjak a fiamnak? Bűnöző? Nem? Mentegetem őt: de hiszen ebben a helyzetben ez nem kirívó, csak pénzt akart keresni. Aztán csüggedek: mégsem gondolt a következményekre. A fiára. Már megint…
Aznapra-másnapra, meg még egy hétre kimentem, aztán kupaktanács az apai családdal. Külföldi munka. Ezt próbáljuk beadni a gyereknek. Sírás. Később tombolás. Még később összeomlás (fürdőszobaszőnyegről nyaláboltam fel őt, soha nem felejtem el). Lassan beletörődés: Apának MUSZÁJ volt kimennie dolgozni, nem volt más választása, a körülmények áldozata, de szeretjük, tiszteljük, imádjuk, várjuk. (DE HOGY HAGYHATOTT ITT ENGEM SZÓ NÉLKÜL???) na, ezt, és még száz ilyen kérdést válaszoltam meg úgy (jól-rosszul), hogy próbáltam tompítani a cserbenhagyás érzését, erősíteni a szeretet-kapcsot, amit a helyzet miatt jó sokáig nélkülöznie kellett. Nehéz volt. Két pszichológus adta fel a velünk való foglalkozást (ne kérdezzétek miért, én sem értem, állítólag nem nyílt meg nekik a gyerek).
Nekem megnyílt. Őrületes volt látni a fájdalmát, elfogadni, és elfogadtatni vele, hogy ez van. Gyászoltunk. Közben kiderült: három év. Három Év! Nyolc volt, tizenegy lesz: másodikos volt, negyedikes lesz – ezek a fiam kitörései. És közben hazudni, hogy csak dolgozik, hogy muszáj, hogy visszajön egyszer, kitalálni az „okokat”, hogy miért MUSZÁJ külföldön dolgozni. Lassan – a család részvételével – belenyugodott.
Közben terhes voltam, és megszületetett a tesó. Régóta vágyott rá, még az előző életünkben is, így ez igazán jól sült el. Persze voltak/ vannak féltékenykedések, de kimondja, és egyértelmű a helyzet, amit nehezményez. Megoldjuk, kezeljük.
Börtönbüntetés. Kerültük még a szót is, nehogy gyanút fogjon. A realitás: kedvezménnyel 1,5 év múlva szabadulhat. Néha már tudtak is beszélni telefonon. Nem sok mondanivalója volt: „Apa, mikor jössz vissza?” Levelet írt, az apja rajzolt. Idealizálta őt, az együtt töltött időnket, és idejüket, mindent, ami az apjával kapcsolatos. Érthető.
Másfél év, amiből eltelt már majd’ egy év. Oké, kibírjuk.
Az apja KIRÁLY, MENŐ – ezt nem vehetem el tőle.
Már látom a fényt az alagút végén. Kibírtuk. Túléltük. Apát szeretjük. Pótaput szeretjük. Öcsit imádjuk (állandóan piszkáljuk, jaj, de cuki). Őszintén beszélünk örömről, fájdalomról, türelemről, (lassan) múló időről. Megoldottuk!
És jön a feketeleves… Véletlenül a régi címünkre jön egy levél, németül. Nem is értem, napok telnek el, mire találok valakit, aki fordít. Nem hiszem el. Egy másik ügy (ugyanilyen), újabb évek, reménytelenül hosszú idő. Hiába vágtuk a centit márciusig. Nem fog hazajönni. Csalódik. Megint.
Nem tudom, mit mondjak neki.
Stoner
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
