Eddig csak olvasó voltam itt, de gondoltam most megírom a történetünket. Olvastam sok helyen, hogy segít, ha leírjuk a fájdalmunkat, és akár hátha kapok jó tanácsokat.
Jelenleg 31 éves vagyok, és a férjemmel 13 éve vagyunk már együtt. 2016 január óta próbálkozunk, hogy babánk lehessen. Próbálkoztunk egy évig, utána orvoshoz fordultam. Először pár hónapig gyógyszeres kezelést kaptam, majd átjárhatósági vizsgálat volt, ami után egy műtét. Főleg PCO miatt kellett, szerencsére átjárható mindkét petevezetékem. Fél évig ismét kellett próbálkozni, de nem hozott eredményt. Indultuk inszeminációkkal, viszont azt a mai napig nem értem, hogy csak a negyedik után csinált az orvosom hormonvizsgálatot. Ki is derült, hogy magas a prolaktin szintem, amire gyógyszer kellett. Bíztam benne, hisz ő az orvos. De ennek tudatában lehet az eddigiek elpazarolt idő volt. Volt még egy ötödik inszemináció, de mivel ez sem sikerült átirányított a szegedi lombik központba
Az első lombikunknál voltak vizsgálatok, de semmi probléma nem derült ki. Szerencsére a kezelésekre is jól reagáltam. Be lett ültetve kettő embrió, és le lett fagyasztva még öt darab. Doki is folyamatosan biztatott minket, hogy minden jól alakul, de sajnos nem sikerült. Napokig sírtam utána, annyira bíztam benne. Újabb vizsgálatok önköltségen, itt egy MTHFR mutációra derült ki. Három hónap várakozási idő után újrakezdés, de most fagyasztott beültetéssel.
Jóval kevesebb gyógyszer a fagyasztott beültetésnél, de kaptam véralvadásra injekciót a mutáció miatt. Beültetés után ismét két hét várakozás. Meg volt szabva, mikor kell tesztelni, és aznap bemenni. Előző este kihirdették, hogy a koronavírus miatt bezárnak a központok. Aznap este nem sokat aludtam: ha sikerült, akkor hogyan íratok gyógyszert, ha nem sikerült ismét, akkor jóval több várakozási idő jön. Gyűlöltem már ránézni az összes tesztre az elmúlt évek alatt, de egyből megjelent a két csík. Vittem férjemhez, csak annyit tudtam mondani: ez szerintem az. Egyből telefonált az intézetbe, szerencsére felvették, és kiírta a doki az e-receptet. Megbeszéltük a dokival, mivel ők most bezárnak, így két hét múlva saját nőgyógyászomhoz menjek.
Nehéz volt azt az időt is kivárni, mivel most így vérvétellel se volt megerősítve a terhesség. Féltem, hogy méhen kívüli lesz. Mielőtt mentem volna orvoshoz, előző nap elkezdtem vérezni egy kicsit. Így már még jobban rettegtem, hogy mit fog mondani másnap. Mindkettő embrió megtapadt, de az egyik petezsákban vérömleny (hematóma) van, így kórházba kell feküdni szigorúan. Négy napig rám se néztek, majd az ügyeletes doktor szombati napon mondta, hogy nézzük meg ultrahangon ismét. Hematóma még látható, de szívhang már volt az egyiknek. Ultrahang után megint véreztem, így kaptam kettő injekciót. Következőleg kedden nézett meg a saját orvosom. Hematóma szívódik fel, egy embrió maradt, de ő szép szabályos, és szívhang is megvan. Csütörtökön kiengedtek a kórházból, de otthon is tovább feküdni kellett.
Lehet, valaki korainak gondolja, de én a pozitív teszt óta beszéltem hozzá, simogattam a hasam, hogy maradjon velünk. A kórházban többször elhangzott, hogy még lehet ebből vetélés, ha kimossa a vérzés. Egy hét múlva csütörtökön kontroll az orvosomnál. Sokáig csendben nézte, majd kijelenti, hogy az üres petezsák szinte felszívódott, viszont az embriónak nem látja a szívverését. Kijelenti, hogy ez egyébként nem olyan jó gép, nézzük meg hétfőn a kórházban. Lehet, csak az embrió rosszul fekszik, és azért nem látja. Kijövök a rendelőből, és férjemhez bújva sírok, hogy nincs szívhang. Ennyi küzdelem, és így vége... Hétfőig rettegés, hogy velünk van-e még. Semmi vetélési tünet nem volt, se görcs, se vérzés, a hányinger ugyanúgy megvolt.
Hétvégére a hányinger elmúlt, emiatt már nem sok reményem maradt, mivel csütörtökön azzal biztatott a doki, hogy örüljek, ha hányingerem még megvan. Interneten olvasgattam, hogy próbáljak felkészülni a hétfőre. Férjem nem jöhetett be a kórházba a koronavírus miatt, így egyedül mentem a végítéletre. Sajnos be is igazolódott a jobb ultrahang géppel is, hogy nincs vérkeringés. Másnap műtét, mivel a vetélés nem indult el. A laminária felhelyezése az fájt, de lelkileg jobban megtörtem. Tisztában vagyok, hogy sajnos gyakori a vetélés, de erre nem lehet felkészülni. Most szedem össze a széttört lelkem darabjait, és bízom benne, hogy következőleg nekünk is megadatik a mi kis csodánk.
S. M. Anikó
Kapcsolódó cikkeink:
Sikeres volt a beültetés, aztán vérezni kezdtem
A lelkem meghalt a vizsgálóasztalon
Ezek nélkül a vizsgálatok nélkül ne kezdd el a lombikprogramot
