Férjemnek csütörtökön volt a születésnapja és bár már jó ideje voltak ajándékötleteim, valahogy sikerült magam annyira elbízni, hogy mindent szinte csak az utolsó pillanatban szereztem be.

Kedden délelőtt elmentem a lányommal egy ruhaboltba az ajándék hajkurászás részeként.

Imádom Borókát vásárlás közben, igaz amilyen cuki dolgokat tud csinálni ilyenkor, annyira el is szaladt vele a ló az utóbbi időben. Azonnal feltalálja magát legyen az ruhabolt vagy élelmiszerüzlet, felnőtteket lepipálva nézelődik, válogat és pakol. Most is szinte azonnal talált magának egy szalmakalapot, egy hozzá passzoló nyári gyékény táskát és már nézegette is a színes gyöngyből fűzött nyakláncokat, fésűket és ketyeréket.

A baj abból szokott adódni, hogy elképesztő magabiztosságában rendszerint elmegy mellőlem, ismételgethetem a végtelenségig, hogy csak olyan messze menjen, hogy mindig lássuk egymást, egyik fülén be, másikon ki, és már spurizik is, de úgy hogy egy pillanat alatt elvesztem szem előtt, aztán szaladgálhatok utána. Persze ezek csak másodpercek amíg nem látom, de ettől még az ütő megáll bennem, és kérlelhetem szép szóval, mérgesen, akkor is rendre próbára tesz ezekkel az "eltűnéseivel".

Hogy, hogy nem, itt is megtaláltam az újszülött-ruhákat, és végül nem is bírtam megállni, hogy ne vegyek legalább valami kis apróságot.

Szerdán a születésnapi desszertet "sütöttük". Ha a konyhában ténykedek, akkor Boróka is azonnal felbukkan, és bármi történik a pulton, egyből magára mutogat, hogy majd ő csinálja. Ilyenkor igyekszem bevonni, úgyhogy ha öntés, szórás, keverés a következő lépés, akkor tudom hogy rá bizton számíthatok, na meg ha kóstolni kell! Már nyálazza is elő az ujját hogy bármiről is legyen szó, lehetőleg jó sok tapadjon fel, remélve hogy a kóstolandó dolog valami édesség.

Szombaton bográcsozásra voltunk hivatalosak a férjem testvérének családjához. Őszintén szólva nem szoktunk különösebben izgalomba jönni az ehhez hasonló nagyobb családi eseményektől, amikor olyan távoli rokonok rokonaival is találkozunk, akikkel nemhogy heti/havi de szinte semmilyen kapcsolatban nem vagyunk. Én most mégis várakozással telve néztem a nap elébe, mert tudtam hogy több gyerek is lesz a brigádban, és igaz hogy mind idősebbek, mint Boróka, de ettől függetlenül úgy sejtettem/reméltem, hogy ő jól fogja magát érezni.

Késésben és kapkodva indultunk a vasútállomásra, ahol meglepően hosszú sorok álltak az információs pult és a jegypénztárak előtt. De mivel már csak pár percünk volt a vonat indulásáig, semmivel sem foglalkozva vette meg férjem a jegyeket, majd a peronra érve jött a döbbenet, hogy a péntek éjjeli vihar miatt a legtöbb vonat egyáltalán nem járt. (Huncut a MÁV, hogy az automatából hagyták megvenni a jegyeket a nemlétező járatra. Hiába, mostanában nincs szerencsénk a vasúttal.) Letörten indultunk haza, de végül nem kellett kimaradnunk a családi eseményből, mert apósom eljött értünk kocsival, így érkeztünk meg, késve bár, de törve nem.

A délután sokkal jobban alakult, mint ahogy elképzeltem. Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, mert az egész napra jósolt eső végül csak délután 6-kor kezdett rá.

Boróka nagyon jól érezte magát, csúszdázott, hintázott, ki-be szaladgált az unokatestvére faházába, és nem utolsó sorban játszott a többiekkel, akikre szintén nem lehet panasz, a nagyobbacskák egyből kézen fogták őt és vitték körbe a játékok között, segítettek neki felmászni a mászókára, hintáztak vele. Boróka annyira élvezte a napot, hogy nemhogy aludni nem aludt délután, de leülni is alig akart, amikor pedig az egész csapat nekilátott a gulyáslevesnek, ő akkor is csak a játékkonyhát pakolta, és a kis gitár húrjait pengette. Ilyen alantas, unalmas tevékenység, mint az evés miatt csak végszükségben hagyta abba a pörgést. Gondolhatnánk, hogy akkor legalább este hamar kidőlt és aludt reggelig, de az én lányom nem olyan fából faragták. Igaz, ennyi élményt és "kalandot" nyilván időbe telt neki feldolgozni.

Vasárnap játszótérre mentünk (a héten már negyedjére) és tudom, hogy ez rém ciki, de én azért képzeletben megveregettem a vállam. A játszóterezéssel alapvetően nincs bajom (bár én az örök "otthon-ülő" néha nagyon nehezen veszem rá magam, hogy útnak induljunk), viszont a tömeget nem szeretem (igazából nem is kell "tömegnek" lennie, hogy már ne érezzem magam komfortosan).

Érdekes, de Borókát is nagyon nehéz indulásra bírni, hiába hajtogatom a csodafegyvernek hitt "játszótér" szót. Nem tudom, hogy pusztán a dackorszak munkál benne, amikor tizenöt perc után sem hajlandó odajönni, hogy ráadjam a nadrágját, vagy érzi az erősen megkérdőjelezhető lelkesedésem, esetleg ő maga is szívesebben marad otthon századjára is felforgatni a lakást, mint kimozdulni. Viszont, ha már ott vagyunk, akkor nagyon felélénkül, most már a nagyobbaknak való mászókán is fel tud mászni, csúszni a hosszabb csúszdán, és szaladgál egyik játékról a másikra megállás nélkül, nem győzöm vele tartani a lépést (meglehetősen tohonya életemet tekintve ez nem nagy dicsőség, de szerintem még sosem voltam olyan fitt, mint mióta anya vagyok), úgyhogy onnantól, hogy kiérünk a játszótérre, már az a mágia, hogy egyszer haza is induljunk. :).

A héten ráadásul a húgom minden játszóterezésre el tudott velünk jönni, amitől sokkal lelkesebben indultam útnak, és Boróka is extázisba került, minden alkalommal, mikor megtudta, hogy a "nénje" is ott lesz.

Most, hogy lassan véget érnek a forró nyári napok, megpróbálom a játszótérre járást visszaültetni a hétköznapjainkba, mert júliusban biztos, hogy többször mentünk fagyizni, mint ahányszor mászókára mászott a lányom :).