Itt a BA-n is felmerült mostanában, hogy mennyire szeretnénk a gyerek (leendő) karrierjét egyengetni, már jóformán ovis korától. Hurcoljuk szakkörre, sportolni, kórusra, különórára. Elvisszük vagy belökdössük a “menőbb” iskolába. Iskolát váltunk, ha úgy érezzük, nem neki való az eredeti. Veszünk sport-és hangszert (apropó, most zajlik Pesten a Nagy Sport-és Hangszerválasztó, még odaértek...), visszük távoli versenyekre, felvételi előkészítőkre (most indulnak lassan!) és még sorolhatnám.
Ez még rendben is van, ez a dolgunk szülőként, hogy a kibontakozást elősegítsük, felfedezzük a rejtett adottságokat vagy fejlesszük az ordítóan látványosakat, keressük együtt a helyeket és személyeket, amik meg akik ezt előmozdítják.
Csak ahogy beszélgetek másokkal, mindenféle korúval meg élethelyzetűvel, meg olvasgatom a kommenteket, azt látni, van ennek a terelgetésnek egy másik formája is. Kevésbé pozitív.
Amikor a gyerek nem passzol valami előre kitalált mintába, rendbe, elváráskupacba. Nem olyan, nem azt akarja, nem megy oda. A szülő meg tolja, húzza, löködi, keresztbe fekszik, érvel, dühöng, adott esetben akár kidob, kitagad, megtagad vagy csak olyan szinten közömbös a választott hivatás, életpálya kapcsán, hogy az érintettnek talán az is jobb lett volna, ha pofon vágják – ha utána mégis mutatnak némi érdeklődést.
Néha gondolatkísérleteket végzek: szegény Petőfi nem hal meg fiatalon, valahogy megússza, felfedezik, ünnepelt költő lesz és kap mondjuk Arany mellett valami pozíciót is. Rajongó ifjak mondják a verseit, de apja, a mészárosmester haláláig távol marad mindettől, és morogva hajtogatja, hogy ilyen léha mesterséget, maradt volna a családi üzletben...és az imádott mamája se megy el egyetlen költői estjére se az “olyanfélék” közé, mint színészek és hasonlók.
Ami döbbenet, hogy még mindig mennyi ilyen történetet hallani, pedig a családi minták elvileg már nem ilyen merevek.
Tulajdonképpen mindegy is, mit választ a gyerek, ha a szülő elképzelése valami más, és ahhoz a máshoz ragaszkodik évekig, évtizedekig.
Csak néhány, amit én magam hallottam:
A családban elsőként egészségügyi diplomát szerző fiatal nő azt kapta otthon: na, ennyi pénzért aztán érdemes volt ennyit tanulni....
A sikeres építész valaha családi nyomásra elvégezte a jogi egyetemet is, mert ha valaki nem jogász vagy orvos, annak nem volt a családban becsülete. De hamar kiderült, elég értelmetlen volt ennyit küzdeni annak, aki kamaszkorától az építészethez vonzódott. De otthon ma is van, aki nagyjából úgy kezeli, mintha betanított kőművesnek állt volna, amikor lehetne sikeres ügyvéd is.
Szintén jogásznak tanult az a családanya, aki csak egy gyerek és a negyvenedik életév után mert belevágni egy “ezoterikus marhaságnak” hívott foglalkozásba, miután szembesült vele, hogy a sok külső elvárás közepette ő már azt se tudta, ki ő és mit akar.
Volt, aki meg se állt egy távoli országig, olyan erős volt a nyomás, hogy MUSZÁJ átvenni a családi céget, amihez se kedve, se tehetsége nem volt.
Van, aki művészi pályát választott. Nagyjából a fél ország hevert már a lába előtt rajongó tekintettel, de attól ő még nem feledte el, hogy a “rendes” életpályát erőltető apu-anyu nemhogy nem hitt benne az elején, de a már tomboló sikert se óhajtotta látni személyesen. Tíz meg tizenöt év múlva sem.
Ahol a diploma volt a minden, ott azt nem bocsátották meg a rosszul sikerült első főiskolai vagy egyetemi év után, hogy lesajnált “gyorstalpalók” és több év kemény önképzés után lett az illető sikeres programozó, ahelyett hogy “rendes” diplomája lenne. Nála rosszabbul csak az járt, aki a multis pénzügyi karriert cserélte lendületből asztalosságra, ami a többgenerációs értelmiségi családban látványosan ciki. A művészi kivitelezés és anyagi sikerek ellenére is.
Másnál a korai munkába állás először megkönnyebbülés volt az anyagi gondokkal küzdő szülőnek a rövidebb főiskolai képzés után. De tíz év múlva egy családi vacsorán elhangzott: “azért írattalak valamikor az ország legjobb középiskolájába, mert reméltem, a neved előtt felnőttkorban “dr” fog szerepelni, az eszed meglett volna hozzá...azért bevallom, csalódtam...” Hát kösz.
Ezekben a felnőtté nőtt gyerekekben egyvalami közös. Valahol, szabad szemmel láthatatlanul maradt rajtuk egy kék folt, ami a rendes, rúgásból-esésből származó kék foltokkal ellentétben valahogy nem szokott teljesen elmúlni. Főleg akkor nem, ha a szülő haláláig meg van sértve, hogy nem az ő elképzelései teljesültek. Ezt a kék foltot a szülőn kívül senki és semmi nem képes eltüntetni. És milyen jó volna, ha rá se tenné az utódra, aki csak mert önmaga lenni.
(Félreértés ne essék, ezekben a sztorikban szó se volt arról, hogy valaki a szülő támogatását kihasználva kap bele újabb és újabb légvárak építgetésébe, amiből nemhogy teljesítmény, de alapszintű önfenntartás sem jön ki, felnőttként sem. Az egy másik eset, és kibontására máskor, más körülmények közt eshet szó, ahogy Michael Ende írta annakidején a Végtelen Történet című mesében.)
Vakmacska
