A tanévzáró után váltottam pár szót hőn szeretett „pótanyánkkal”, húgom alsós osztályfőnökével, aki úgy búcsúzott el a negyedik év végén, hogy „el kell járni énekkarba, és akkor nem lesz az új osztályfőnökkel (hívjuk Klárinak) semmi gond”.

'IMG_0727' photo (c) 2009, Tracy Tarasiuk - license: http://creativecommons.org/licenses/by/2.0/

Akármennyire is szeretem, ez a mondat borzasztó ellenállást váltott ki belőlem, és ahogy közeledik a szeptember, a gyerek is egyre nagyobb vicsorral reagál még Klári néni nevének említésére is.

Ez egy vidéki iskola, évfolyamonként 2-3 osztállyal, ennek ellenére a szakkörök listája szerintem bőven megfelel az igényeknek. Bár kerestem a tavalyi listát, nem találom sehol, de emlékszem, egy a/5-ös lapot betöltöttek vele – mikor én bő 10 éve ide jártam, nem volt ekkora kínálat. Hittanok, sportkörök, néptánc, matek, kézművesség várja a gyerekeket, és a zeneiskolától függetlenül van iskolai énekkar is. Az énekkar, amit csak szeretni vagy utálni lehet. Emlékszem, hogy nálunk az osztály harmada járt oda, kizárólag lányok. A heti egy próba mellett annyi kötelezettséggel járt, hogy az iskolai rendezvényeken és néha községi alkalmakkor is fel kellett lépni. Alapvetően jó móka, egészen addig, míg meg nem unod. Akkor ugyanis nincs menekvés, a kilépő tagokat eléri Klári néni verbális bosszúja.

Húgom harmadik osztály után unta meg, ő inkább sportolni szeret, és se ideje, se kedve nem volt még egy szakkört vállalni (valljuk be, nem lett volna sose a jövő kor Szinetár Dórája, jobb ez így). Vele egy időben a barátnője is kilépett (sport és zeneiskola által szintén leterhelt), és akkor elkezdődött a folyamatos piszkálás. Mivel a másik kislány szebb hanggal van megáldva, Klári néni sérelmezte a kilépését, a mai napig a kislányok orra alá dörgöli, hogy a húgom vitte a másikat a rosszba, és szégyelljék magukat, ésatöbbi. Ezt egész jól viselték, majd kiderült, hogy felsőben őt kapják osztályfőnöknek, előttem pedig megjelent a szép jövőkép, melyben a gyerek örökös atrocitásoknak lesz kitéve. Állítólag elhangzott, hogy csak az kaphat ötöst év végén, aki énekkaros. Nos, értem én az alkalmazott pszichológiát – a gyerek jól tanul és ahhoz, hogy kitűnő lehessen, énekből is ötösnek kell lennie. Azonban a mi családunkban a kötelező szó nem létezik, a gyerek tízéves kora ellenére pontosan tudja, hogy a készségtárgyakon nem múlik a jövője.

A helyzetet színesíti, hogy mivel én is itt végeztem és lelkes énekkaros voltam, Klári néni egyfajta szolidaritást vár, és a mai napig bízik benne, jobb belátásra tudom téríteni a renitenskedő gyermeket. Én szívem szerint elküldeném melegebb éghajlatra, de nem hiszem, hogy ezzel szeretném megalapozni a gyerek megítélését a következő négy évre. Elég baja lesz még neki abból más tanároknál, hogy rokoni kapcsolatban áll a nővéreivel, ha nem muszáj, én nem ragaszkodom hozzá, hogy minden tanár utálja. Apa beküldése szerintem nem az ideális megoldás, mert ő ugyan fel tud lépni kellő határozottsággal, abból viszont megint az előbbi helyzethez jutunk.

Mivel lehet meggyőzni egy fanatikus tanárt arról, hogy bár az ő szakköre sokaknak és kiváltképp neki rettentően fontos, a mai liberális világban a gyerek szabad akarattal bír és ezt ő nem szankcionálhatja? Nektek van hasonló tapasztalatotok?

afonyalekvar