Április
A hónap elején a férjem háromnapos képzésre ment Párizstól északra, én pedig egyedül maradtam a gyerekekkel. Nyilván tartottam tőle, hogy mi lesz, ha pont akkor történik valami, amikor nincs velünk - és persze, hogy már az elutazása utáni reggelen annyira begörcsölt a derekam, hogy azt hittem, nem bírok felegyenesedni... a sérvem sem örült annak, hogy szálegyedül emelgethettem a 17 kilós Kicsit, ha épp sietni kellett, vagy bedobta a hisztit.
Emellett egyre nagyobb terheshassal menedzselhettem a fiatalúr szobatisztulását is. Nincs is annál élvezetesebb, mint naponta többször bezsúfolódni a kis helyiségbe, ott lefosztani a kisnadrág-kisbugyit, felültetni a gyereket a bilire/wc-re, aztán mellette kuporogni a földön, míg végez, végül fenéktörlés - miközben a hasamtól nemhogy lehajolni nem bírtam, de látni se igen láttam, mit csinálok.
A bölcsis ügyünket közben lezárták: nagy nehezen kisajtolták magukból, hogy heti két napon továbbra is járhasson a Kicsi - és áprilisban ehhez hozzáadnak még 2,5 (!) extra napot, vagyis összesen 9,5 napot mehet. A többi hónapot, ami még július végéig hátra van, oldjuk meg, ahogy tudjuk. A megbeszélés végén még várt rám egy extra poén: az addig némán hallgató ügyintézőnő diszkréten odacsúsztatott nekem egy papírt, rajta egy segélyhívó telefonszámmal, szülés utáni depresszióban szenvedő nők számára, halkan odasúgva, hogy hívjam őket bizalommal, "ha úgy érzem".
Össze kellett szorítanom a számat, nehogy felröhögjek kínomban... kérem szépen, nekem nem pszichológusra volna szükségem, hanem arra, hogy pihenhessek! Mindenesetre udvariasan megköszöntem nekik a segítségüket és hogy legalább megpróbáltak tenni valamit az ügyünkben, aztán távoztam.
Húsvétkor vendégeink érkeztek. Bár nagyon örültem nekik, a vendégfogadás részét szívesen elengedtem volna a dolognak... így is egyre többet fájt és feszült a hasam alja. Ugyanekkor volt az utolsó nőgyógyászati vizitem is, ahol kiderült, hogy a baba visszafordult, így legalább a faros szülés rémét elengedhettem - jött helyette más gond: pár nappal később kiderült, hogy a Kicsit a következő hetekben meg kell műteni, mert fitymaszűkülete van.
A nagyok között egyre inkább téma lett, mit fog hozzánk szólni a baba, mikor először meglát majd minket... a Kicsi ilyen szintre még nem jutott el agyban, csak simogatta és puszilgatta a hasamat. Egyre nehezebb volt vele az otthonlét. Az idő nagy részében pokolian fájt a derekam... a jobb combom forgóját pedig istentelenül nyomta a baba. Úgy közlekedtem, mintha rokkant lennék... még egy szimpla felállás is kihívás volt - cserébe ülni se tudtam, mert attól meg begörcsölt a hasam, miközben a négykilós(nak saccolt, mert a valóságban 4,4 volt) baba minden egyes alkalommal élénken tiltakozott odabent, jelezve, hogy neki csak a fekvő póz volna kényelmes.
A legtöbb nap felénél általában úgy éreztem, már csak visítani volna kedvem, annyira fájt mindenem - miközben a Kicsi azon nyígott, hogy vigyem ki hintázni és biciklizzek vele. Az apja természetesen segített, amennyit tudott, dehát teljes állásos munkája van - ráadásul, csak hogy jobb legyen a kedvünk - a ház körüli munkák közben valahogy meghúzta a derekát, és a hónap végére versenyt sziszegett velem, annyira fájt az ő dereka is.
Aztán április 30-án beugratott minket a baba... hajnaltól kezdve jöttek az egyre rendszeresebb fájások, ezért riasztottuk a szüleimet, hogy induljanak. Nagyon nem fűlött hozzá a foguk, mivel eredetileg úgy tervezték, hogy csak a terminusom napján, május 5-én jönnek, mondván: minden gyerekemet túlhordtam eddig, nem sietnek, inkább kicentizik az indulást, hogy utána viszont tovább maradhassanak segíteni (mindketten dolgoznak, nem nyugdíjasok).
Ám miután úgy tűnt, hogy ebből tényleg gyerek lesz, férj pedig nem akarta az előre megbeszélt B-opciót alkalmazni (vagyis a szomszédban lakó, a gyerekeket jól ismerő, nyugdíjas házaspárra bízni őket), addig-addig ment a rábeszélés, hogy elindultak aznap este... és pont május elsején érkeztek meg.
Május
A szülés előtti utolsó napokban így a szüleim levették a vállamról legalább a főzés terhét és a gyerekekkel is volt, aki tudott foglalkozni. Persze ez csak részben volt igaz, miután a férjem és apám "namost legalább ráérünk" alapon nekiálltak a ház körül eddig elmaradt munkákat megcsinálni, vagyis: szigetelni, betonozni, teraszt építeni - meg minden olyasmit, amit már rég meg akartunk csinálni, csak sose volt rá idő és/vagy terhesen nem tudtam benne segíteni férjnek.
Így esett, hogy az én drága jó uramnak pár nap múlva már nem csak a dereka fájt, hanem a szeme is, ugyanis teljesen begyulladt a 6,5 órányi üveggyapot pakolástól. Napokig vérvörös volt és könnyezett, illetve nem bírt fényre menni... jó lesz így a szülés - gondoltam.
Eljött a terminus napja - de a baba nem akart megindulni. Abban maradtunk az orvosommal, hogy adunk neki még két napot, és ha addig se történik semmi, megindítja a szülést. Én eddigre már bármiben benne voltam, annyira elegem volt az örökös derék- és combtőfájásból, meg a mindennapi "szüljél már meg" mantrázásából az anyám és férj részéről.
Úgyhogy egy madárcsicsergéses, napsütötte vasárnap reggelen a férjemmel kettesben elindultunk a kórházba. Tisztára olyan volt, mintha nyaralni mentünk volna... viccelődtünk és húztuk egymást még a szülőszobán is. Boldogok voltunk, hogy ma végre találkozhatunk a kislányunkkal.
Arra, ami ezután következett, a legrosszabb rémálmunkban sem gondoltunk volna... a szülésemet nem írom le újra, akit érdekel itt és itt olvashatja el. Az, hogy hajszál híján tragédiába torkollt, és majdnem meghaltam, megkoronázta az elmúlt hónapok történéseit...
Folyt. köv.
Shadow
Shadow blogját itt tudjátok követni.
