Több posztot is olvastam a halálról. Nem receptet akarok írni, csak a saját történetemet.
Mi (van egy bátyám) a nagyszüleimmel közös lakásban nőttünk fel, ez is megérne egy posztot, de nem ez a lényeg, hanem a kötődés. Először elvesztettem a nagyapámat. 10 éves voltam, otthon halt meg, ettől természetes és elfogadható volt. Nagymamám 18 éves koromban halt meg, szenvedve, kórházban. Meg akart halni, akkor nem értettem, hogy mondhat/érezhet valaki olyat, hogy elfáradt. Bevallom fiatalságom önzőségével viszonylag egyszerűen éltem meg a veszteséget, eltemettem magamban a dolgot. Azonban a fájdalom elárasztott, amikor 2010-ben, 58 évesen meghalt anyu.
Nem a veszteségről akarok írni, illetve nem arról a fajta veszteségérzésről. Végigéltem az egészet, a dühöt, a magamba zuhanást, mindent.
Arról a komplex veszteségről, ami azáltal ér minket, hogy meghal a múltunk, a családunk múltja. A családi iratokat nézegetve, pakolgatva rám tört az az érzés, hogy nem véletlen, hogy nagyapám összes családi irata nálunk van. Ez talán egy jel, hogy az én felelősségem, hogy ne engedjem eltűnni ezeket az embereket végleg.
Mindig is gyűlöltem temetőbe járni, és gyűlöltem a beszakadt, lebontott sírokat, ahol nincsenek élő rokonok már, senkit nem érdekelnek az elmentek.
Elkezdtem olvasgatni a megmaradt papírokat. Az ember, ha kézbe veszi ezeket az iratokat a szaguk, a tapintásuk is elvarázsolja.
2008-ban elkezdtem kutatni a családfámat abban a tudatban, hogy abban nincsenek nemesek, mindenki egyszerű ember volt, talán volt egy kutyabőr, de azt is hamar elvesztették. Csak a kíváncsiság kedvéért csináltam.
Anyu halála után viszont a régi fotók, papírok és emlékek felé fordultam. Megtaláltam nagyapám öccsének sírját a hadisír.hu -n, elolvastam, hogyan halt meg 22 évesen a fronton, a saját csapatának gránátjától. Ekkor ráébredtem, hogy az ő emlékét már csak én őrzöm, a fotóját, a tudatot, hogy létezett. Nagyapám és a másik öccse már halott, a család többi tagja nem foglalkozik a múlttal.
A nagyapám karrierje valahol az 50-es évek elején megfeneklett, katona volt, lövészetet oktatott, Budapesten laktak, majd egyszer csak vidékre költözött a család. Találtam egy levelet egy ismeretlentől, amiből fény derült rá, hogy „eltávolították”. Végül megtudtam, hogy nagyapám egyik beosztottja, vagy katonája, ahogy tetszik, disszidált és a Szabad Európa rádióban üzent nagyapámnak.
Nem akarom az összes családi történetet idejegyezni, a lényeg, hogy megtudtam a nagyszüleimnek volt egy fia, aki még babakorában meghalt. Erről senki nem tudott a környezetemben. Megtudtam, hogy nagymamám apja özvegy volt, amikor elvette nagyanyám anyját, akinek pedig egy törvénytelen fia volt már ekkor. Így már megértettem, hogy miért ment hozzá a 20 évvel idősebb özvegyemberhez az ország túlsó – szegényebb – végébe. Nagyanyám folyton szidta a katolikusokat, mert ő református, akiknél nincs annyi cécó. Megtaláltam az anyakönyvi bejegyzésben, hogy a mama katolikus.
Ott volt a dédnagyanyám, aki olyan erkölcsös volt, hogy rajta kívül mindenki ribi volt. Azonban az anyakönyv szerint nagyapám 1 hónappal az esküvő előtt született. Sőt, a nagypapa a házassági anyakönyvben az anyja leánykori vezetéknevével szerepel, azaz szigorúan véve nem is vette el nagyanyámat.
Nekem nagyon sokat jelent ez a kutatás, belelátok a múltba, sok mindent csak beleképzelek, elengedem a fantáziámat és ott vagyok a családommal. Látom, ahogy élnek, ahogy szenvednek, volt olyan év, amikor egy család apraja nagyja meghalt kolerában, velük sírtam, csak épp most, majd 100 évvel később.
Most, hogy kindertojás vagyok, már nem csak úri passzió a családom feltérképezése, hanem a fiam öröksége is.
Aki szeretne keresgélni:
http://193.224.149.8/adatbazisokol/
stony
