Van az a hang, amikor nyomás éri a tüdőt és kiszakad a levegő. Ha gyorsan fordulsz oldalra, vagy viccesen durván megölelget valaki, vagy rád lép a testvéred a tizenhat kilójával, miközben a hasadon fekve folyik a nyálad. És van az is, mikor ülsz a kádban, élvezed a vizet, a pocsolást, hullámzó hájad körül a hullámzó vizet, valaki az arcodba spriccel fél liter vizet, görbül a szád, miközben keresed a tettest és mikor meglátod, hogy a testvéred, akkor felkacagsz.
És mikor az anyád hátára felkötve meghúzzák az állad alatt megkötött sapkád bojtját, hogy kitörik a nyakad, mikor szájzárad ellenére is belenyomják a szádba a csörgőt, mikor a lábadnál fogva vonszolnak körbe a lakáson, mint egy ló után kötött bűnelkövetőt a marhapásztorok fénykorában, mikor az orrodra hajolva és a fél fejed bekapva böfögik rád a fokhagymás sajtkrém enyhe odourját. És te csak nevetsz, megadóan tűrsz, mindent, bármit, mert a tettes a bátyád, a félisten, a bálvány, az imádott.
Olyan is van, hogy az anyád folyton olyanokat mond, amikor pisilned kell, hogy pillanat, mert az öcséd szarát törli, mert az öcséd száját tömi, az öcséd irháját menti. És akkor nem kezdesz hisztériázni, hogy tegyed leeeeee, hanem megtanulsz egyedül levetkőzni, vécére menni, pisilni és felöltözni, magadtól. És hogy azért sietsz a játszótérről meg a vacsorával, hogy együtt fürödhessetek. Hogy te fürdethesd, akkurátusan, alaposabban, mint a tulajdon anyja, aki inkább csak pacsmagol. És a játszótérre érve az az első, hogy rohansz az elefántos csúszdához, az öledbe veszed a testvéred és erősen tartva, nem szorítva csúsztok le vagy huszonkétszer. Aztán a babahintába teteted, amibe két héttel ezelőttig visítva kérted be magad, mert te nem a nagyoknak valón akarsz hintázni, most meg eszedbe se jut beleülni, mert ha az üres, akkor az öcsédé. És te hintáztatod. És te mondókázol neki. És a kedvenc esti programod, ha együttfürdés után együtt fetrengtek meztelenül az ágyadban, aztán együtt hallgatjátok a mesét, a párnádon mindkettőtök, a szent párnán, amire senki más nem hajthatja fejét kettőtökön kívül.
Ismeritek az érzést. Mert én nem. És ezért meg vagyok döbbenve. Nem értem, hogy miért szeretik egymást, hogy honnan ez az instant imádat, az elfogadás. Mondjuk nem is gondolkodom rajta sokat. Néha random kiszakad belőlem a kérdés, hogy ez mégis honnan jön nekik és magyarázatot várok az apjuktól, a nagyanyjuktól, a játszótéren a gesztenyefától, aztán pássz. Élvezem. Próbálom nem elrontani és próbálok rávenni másokat, hogy ne rontsák el. Szinte minden másban megingatható vagyok, de ezt valahogy tudom, hogy jól csinálom. Hogy én tudom a tutifrankót és én csinálom jól, úgyhogy szokatlanul sokat konfrontálódom, főleg a pasimmal. Külön-külön velük foglalkozva még mindig az istennek a lába szára, de ha hármasban vannak, szálanként tépem a hajam. Szerintem túlfélt és ha rajta múlna, a kicsit atombiztos akváriumban tartaná, vagy a nagyot védőhálós-vizesárkos várbörtönben, csak nehogy egymáshoz nyúljanak. Mert a nagy egy vaddisznó, a kicsi meg összefikázza. Na és?! - mondom én. Úristen! - mondja ő. Nem vagyunk egy platformon.
Félszeg félgyerekesből magabiztos kétgyerekes lettem, az van. És amit nyertem ezzel, azt el is veszítettem máshol. De ezen sem gondolkodom sokat, majd megtalálom az egyensúlyt. Addig flow.
Nyina
