Pár hónapja született meg a kisfiam, és rengeteg kérdéssel állok szemben. Kezdetben úgy futottam neki, hogy majd a fiam apjával és a szerelmünk erejével megbirkózok a feladatokkal, most viszont ott tartok, hogy pont ez, amire építettem, ez mondott csődöt, és fogalmam sincs, hogyan tovább.
Fiatalabb koromban hajlamos voltam a nők érdekeit harciasan védeni. Most, közel a negyvenhez: megint itt tartok? Itt tartok, hogy azt gondolom: egy férfi sosem érthet meg igazán egy nőt (és fordítva), és a nőknek igen nagy szüksége van egymás lelki támogatására. Ezért tartom kincsnek a Bezzeganyát. Az én problémám annyiban kapcsolódik az anyasághoz, hogy amíg nem voltam anya, más megoldási technikáim voltak. De most itt ez a kisbaba, és már nem gondolkodhatok úgy, mint ezelőtt.
Szóval lennénk mi ketten, akik nagyon szeretjük egymást. De a párom rengeteget dolgozik, kora reggel elmegy és éjszaka jön haza. A hét öt napján átlagosan. Szabadnapja nincs, azt hívjuk szabadnapnak, amikor este 5 és 8 között hazaér. Rengeteget küzdöttünk azért, hogy függetleníteni tudja magát, és hát olyan jól sikerült, hogy azt csinálja, amit szeretett volna. Én mindig is úgy gondoltam: a munka azért van, hogy pénzt keressek. Minél kevesebb idő alatt minél több pénzt. Kisebb-nagyobb áldozatokkal. És működött. Ő ezt szereti, ehhez ért, ezért mindent megtesz, és én ebben támogattam, hogy elérje. De ezt értsétek úgy, hogy nem fizetik meg jól, sokszor késve vagy sehogy sem, és minden energiáját beleadja, például feláldozza a közös estéinket hármasban.
Amíg nem volt babánk, sokszor eljártam vele, de most kettészakadtunk. Ma reggel kiborultam. Miután múlt héten egyedül voltam itthon a kicsivel, aki most, hogy mozgolódni kezdett, éjszaka kétóránként szopizni akar, így hát fent vagyok. Megjön az apja hajnali kettőkor, ami pechemre mindig két szopi közé esik, így hát fent vagyok. Meghallgatom, mi történt aznap, gyorsan egyeztetünk, így hát fent vagyok. Jön a következő szopi. Végre visszaalszunk, én is, a baba is, megszólal az ébresztőóra, apának dolgozni kell menni, így hát fent vagyok. Mivel ő is annyira fáradt, hogy meg se hallja az órát, kinyomom, megfőzöm a kávét, ha már úgyis fent vagyok. És akkor azt mondja, hogy nincs vége, szívem: hétfő-kedd-szerda megint éjszakázás, előtte egész napos program. A munkában.
Ahol nem fizetnek jól, azt is késve, de nem tudják őt nélkülözni és ő nem tud nemet mondani. Mert annyira szereti? Mert utálja a konfliktust? Mert elismerésre vágyik? Mert tudja, hogy én úgyis megoldok mindent? Ki tudja... gondolom ez mind együtt. De ma reggel elszakadt a cérna, elsírtam magam, és kértem, ne menjen. Hogy megy-e vagy nem, már nem kérdés. A kérdéseim inkább:
Meddig tágíthatjuk a határainkat a másikért?
Hagyjak szabadságot, hogy saját akaratából legyen velünk többet, vagy szabjak határokat és veszekedjem ki az együttléteket (van értelme?)?
Néha úgy látom, hogy csak akkor van változás, ha elment a végletekig és látja, hogy nem bírom tovább. De tényleg el kell menni odáig? Vagy én látom rosszul a helyzetet?
Ti, mint tapasztalt anyák, hogyan csináljátok? Miből merítetek erőt? Mit vártok a párotoktól? Az én elképzeléseim eddig csak odáig jutottak, hogy fogom magam és elmegyek a kicsivel anyámhoz (aki messze él egy napsütéses amerikai államban) pár hétre, homokba dugom a fejem, és egész idő alatt csak napozok a pálmafák alatt. Vagy keresek egy másik pasit, akivel felnevelem a gyerekünket (ezt nem szeretném), vagy egyedül nevelem fel (úristen, ezt elképzelni se tudom), vagy találok magamnak megoldásokat, hogy ne mindig tőle várjam a boldogságom kulcsát. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre és nagyon hálás lennék a boldognak mondható vagy boldogulni kívánó anyáknak tapasztalatokért, megoldásokért, vagy csak gondolatokért.
Ui.: míg a posztot írtam, hétszer hívott telefonon, hogy egy másik ember csúszása miatt a mai napon közösen eltöltött két óra sajnos csak egy óra lesz, mivel nem fog hazaérni…
C.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
