Nem akarok szót fogadni anyának, de muszáj!!!!

32. hét

Ez a hét is úgy indult, mint bármelyik megszokott, szürke hétköznap, de a hétfő este legalább az én számomra tartogatott valami izgalmasat. A betegségek, szabadságok és az egyedi home office beosztások miatt mindig olyan nehezen jön össze, de most végre sikerült az összes munkatársamat egy időpontban, egy helyre terelni, így el tudtunk menni együtt vacsorázni egy helyi grill étterembe.

Én nem tudtam előre, de ez az alkalom igazából az én utószülinapom és előbúcsúztatóm is volt, bár arra mindenki esküdözött, hogy még egyszer biztosan szerveznek valamit, mielőtt megérkezik a kisebbik lányom és az irodában átmenetileg elérhetetlen leszek.

Itt ugye az a törvény, hogy az állapotomtól függetlenül legkésőbb a terminus előtt 4 héttel köteles vagyok szülési szabadságra vonulni, ami a naptárra rápillantva, az én esetemben június 9-et jelent. Miután erre rádöbbentem, be is pánikoltam egy icipicit, hiszen addig már csak 3,5 hét van hátra! Hogy fogom befejezni az összes függőben lévő projektemet?

A munkám és a pozícióm természete miatt nincs helyettesem, csak „állapotmegőrző” jelleggel fogják a meglévő kollégák a víz felett tartani a dolgaimat, de nem vesznek fel senkit a helyemre a következő egy évre, így azért szeretnék mindent a lehető legnagyobb rendben a sorsára hagyni, mert tulajdonképpen magammal tolok ki, ha nagyon összekuszálódnak a feladataim.

Hétfő este mindenesetre sikerült az irodai kihívásokról elfeledkeznem és jó társaságban, jól belaknom a céges vacsorán. Utószülinapi ajándékként egy nagyértékű utalványt kaptam az egyik legelitebb masszázsszalonba, amit egy teljes évig több alkalomra bontva is fel tudok majd használni.

Próbáltam nem arra gondolni, hogy biztos nagyon le vagyok már így a terhesség vége felé lakva, azért akartak egy kis kényeztetést ajándékba adni, mert egyébként nagyon örültem a meglepetésnek. Ugyan van a szalonban terhesmasszázs is, de miközben este 10 óra környékén éppen lávatortát és vaníliafagyit lapátoltam a lepénylesőmbe, arra jutottam, hogy jobban járok, ha majd csak a szülés után kérek időpontot, hátha kapok valami kezdeményt, hogy kisebb felületen kell dolgozniuk.

Már 11 kilót híztam basszus! ...és ez lesz a végső szám, amit megőrzök az utókornak, mert többet tuti nem állok rá itthon a mérlegre. A dokinál muszáj lesz, de ott meg majd jól becsukom a szemem és olvassa le az, aki tudni akarja!

A férjem szerint még mindig isteni testem van. Hát persze, csak át kell keresztelkednem buddhistának.

Kedden izgalmas napra ébredtünk, aznap volt az ezévi fotózkodás a bölcsiben, amire természetesen mi is kitüntetett figyelemmel készültünk.

Legalábbis egészen addig azt gondoltam, hogy megadjuk a módját a dolognak, amíg be nem értünk reggel és körbe nem néztem az előszobában. A gyerekem csoportjába jár egy nála pár hónappal fiatalabb lány ikerpár, akik – és esküszöm, hogy nem túlzok – szürke, hajszálcsíkos nadrágkosztümben érkeztek a fényképezkedésre.

Nem tudom, hogy ki mibe öltözteti a gyerekét az ilyen alkalmakra, de én biztosan nem vennék kiskosztümöt a 2 évesnek egy bölcsis fotózás miatt. Tavaly ilyenkor már kellemes, késő tavaszi idő volt, akkor egy szép, mentazöld ruhában lett a lányom megörökítve, de mivel most ennél jóval hűvösebb van, így egy galléros, elegáns blúzt és farmert adtam rá.

Lehet, hogy mi becsüljük alá a fényképek jelentősségét, de összevissza két képről van szó: egy közeli portéról és egy csoportképről. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy hogy néz ki egy bölcsis csoportkép – tíz gyerek húsz felé néz és szalad, legalább ketten-hárman sírnak, valaki pofákat vág és még véletlenül sincsen semmiféle kompozíciója a dolognak. Mindezt nem valami ízléses dekorációval felturbózott háttér előtt kattintja a fotós, hanem az udvaron.

A portré még hagyján – bár tavaly senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább az orrát megtöröljék a lányomnak, így ha nem is nagyon, de azért látszik a képen, hogy csillog a vizes takony a nózija alatt.

Ezt a két csodaszép képet pedig retusálás után kinyomtatva(!) megkapjuk a bölcsi erre a célra rendszeresített mappájában. Nem akarom a művészeti értékét leszólni a dolognak, de ezeknél ezerszer szebb képeket csináltunk róla itthon még telefonnal is, a férjem hobbifotós felszerelésével pedig bőven túlszárnyaljuk ezt a színvonalat.

Szóval na, a hajszálcsíkos nadrágkosztümöt egy pöppet indokolatlannak érzem, de lehet, hogy csak mi vagyunk túl prolik a többi menő szülőhöz képest.

A héten végre-valahára eljutottam odáig, hogy a gondosan elcsomagolt, kinőtt babaruhákat átszortírozzam. Egyelőre csak a 68-as méretig készítettem be a kicsi fiókjába a holmikat, minden más méret szerint válogatva, dobozolva vár a sorára.

Azt az egyet nem értem, hogy annak idején mindent tisztán, vasalva raktam bele a vákuumzsákokba, mégis sok ruhadarab lett valahogyan az elmúlt pár szekrényben töltött év alatt foltos. Látszik, hogy főleg sárga anyatejfoltokról van szó a kisebb méretű ruhákon, de annyira szembeötlőek, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy úgy pakoltam volna el őket. Az létezik, hogy ezek sunyiban, az idő múlásával jöttek csak elő?

Egyelőre csak a válogatással vagyok kész, még mindent ki akarok öblíteni és vasalni használat előtt, akkor majd elválik, hogy sikerült-e megszabadulni a foltoktól vagy le kell selejteznem ezeket a holmikat és újakkal pótolni őket.

Bárhogy is lesz, már így is nagyon jó pozícióból indulunk a lányok gardróbját tekintve.

Meglehetősen gazdaságos ugyanolyan nemű gyereket nevelni, különösen, hogy az év azonos időszakában születtek. Ha átlagos születési mérettel és növekedéssel számolok, akkor a nagylányom minden kinőtt ruhája pont akkor lesz méretben aktuális, amikor a kicsinek szüksége lesz rá, mert csak egy hónap lesz kettejük születésnapja között. Valószínűnek tartom, hogy olyan tételeket, mint pl. őszi, hosszú ujjú felsőket, vastag nadrágokat, téli overállt nem kell majd újra, más méretben beszereznünk.

A nagy ruhaszortírozásban persze előkerültek a szekrény mélyére suvasztott egyéb babaholmik is. Ezeket rakosgatva arra jöttem rá, hogy én meglehetősen agresszívan utálom a pihenőszékünket. Elég sokáig használtuk, mert nem csak rütyőzni tettem bele a gyereket, hanem ebben is etettem, amíg nem tudott biztosan ülni önállóan, hogy etetőszékre válthassunk.

Egy sima noname darabról van egyébként szó, de ha eszembe jut, hogy a hozzátáplálás kezdetén milyen körülményes volt leszedegetni, kimosni, majd visszatenni a huzatát, akkor legszívesebben kivágnám az egészet a kukába.

Ugyanitt könnyen tisztítható, egyszerűen leszedhető huzatú pihenőszék kerestetik, ha valakinek van javaslata, hogy melyik márka, melyik modellje vált be, akkor írja meg bátran, „céklapüré” jeligére!

A múlt heti pozitív kezdet ellenére a héten sajnos elakadtunk a nagylányommal a szobatisztaság felé vezető úton. Egyszerűen nem értem, hogy mi történt az első pár sikeres nap után, a hét közepétől már egyáltalán nem akar sem a wc-be, sem a bilibe pisilni, de be sem csorgatja, ha nincs rajta pelus. Tartogatja, szorongatja, amíg rá nem adjuk a pelenkát.

Itthon rendszeresen hagyományos- vagy szoktatós bugyiban van, tudja, hogy abból szinte minden kifolyik, ezért megbeszéltük vele, hogy ha érzi, hogy kell, akkor szóljon, mielőtt becsorog és megyünk segítünk neki.

Ha látjuk rajta, hogy fonja a lábait és ficereg, akkor automatikusan, kérés nélkül ültetjük a bilire, nem is tiltatkozik ellene, de akkor sem engedi bele az áldást. Azt persze nem akarjuk, hogy rendszeressé váljon, hogy hosszú ideig visszatartja a dolgot, ezért ilyenkor általában kap pelenkát, mert hát Róma sem egy nap alatt épült, nincs azzal semmi gond, ha ez sem megy egyik napról a másikra.

Ettől függetlenül nem értem a dolgot. Napok óta azon lamentálok, hogy mit ronthattunk el, de egyszerűen semmi olyasmit nem tudok felidézni, ami negatívként maradhatott volna meg benne. A férjem szerint ne görcsöljek rajta, a gyerek láthatóan képes kontrollálni a vizeletét, mentális blokk van, pont, mint a székletvisszatartásnál, majd szépen ez is megoldódik, ha hagyunk neki időt és teret.

Viszont legalább valami pozitívumról is be tudok számolni! Nagyon jól állunk a szökdösésről való leszoktatással, most már talán csak húszból egyszer nem áll meg azonnal, ha kérem.

Kezdi kapisgálni, hogy miért nagyon veszélyes, ha elszalad és azt is, hogy ebben nincsen és nem is lehet szabad akarata, kénytelen abban a pillanatban szót fogadni, ahogy elhagyja a szánkat a kérés.

Szerda délután, a bölcsiből kifelé jövet vált világossá, hogy mennyire komolyan veszi ezt az szabályt. Az ajtón kilépve, preventív jelleggel mondtam neki, hogy ne szaladjon el, mert sok autó jön-megy a parkolóban, vigyáznunk kell. Nyújtotta is szépen a kezét és lemondóan sétált mellettem, de egyszer csak hallom, hogy szipog. Meglepődve kérdeztem tőle, hogy „most miért sírsz?”

Díjnyertes választ kaptam: „mert nem akarok anyának szót fogadni, de muszáj!”

Háát...üdv a való világban, kicsim!

Csütörtökön reggel úgy ébredtem, hogy a benti gyerek valahogy úgy fészkelődött éjjel a hasamban, hogy valami ideget iszonyatosan nyomott és nem is tudtam kimozdítani ebből az átkozott pozícióból. Létezni is kényelmetlen volt, nemhogy ülni vagy állni.

Nyilván aznap vitte el a férjem véletlenül magával a kocsikulcsot (kocsi nélkül) munkába, amit természetesen 8 előtt 15 perccel, már útra készen, az ajtóban állva vettem észre. Így aztán kénytelenek voltunk gyalogolni a bölcsibe, természetesen szakadó esőben.

Akármilyen rövid is az út, nekem egy porcikám sem kívánta most a sétát, de a gyerek rendkívül élvezte, hogy viheti magával az ernyőjét és minden szembejövő járókelőnek beszámolhat róla, hogy „nekem is van esernyőm!”

Legalább egyikünk boldog volt a reggeli logisztika ilyenformán alakulásától.

Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy kisebb megszakításokkal két teljes hete folyamatosan esik az eső és most már tényleg tele van az összes tököm ezzel az időjárással.

Már nincs semmilyen olyan felsőruházatom, ami a kinti hőmérsékletnek megfelelő és ebben a hideg, esős időben emberi módom magamra is tudom venni. Illetve bocsánat, a mindenálló túradzsekim cipzárját még fel tudom úgy húzni, hogy felemelem az alját mell alá, egy eddig még ismeretlen jógapóz segítségével becipzározom, majd egy diszkrét, de meglehetősen agresszív simi-simivel lerángatom addig, amíg kívülről rá tudom – az immár zárt dzsekit – applikálni a pocakra.

A férjemnek ma reggel bejelentettem, hogy ezt a hetet még eltűröm, de ha jövő héten is ilyen idő lesz, akkor csomagoljon, mert költözünk!

Az ocsmány időnek „hála”, a játszóterezés szóba sem jöhetett egész héten, így most is kénytelenek voltunk beltéri futtatóba vinni a túlzottan energikus elsőszülöttünket.

Mondanom sem kell, hogy rajtunk kívül még negyvenezer másik szülő választotta ezt a megoldást, így aztán minden egyes nap plafonig volt pakolva gyerekkel az összes játszóház.

A tömegnek egyetlen pozitívuma azonban mégis volt. Sok szülő hozta magával a nagyobb gyerekük kisebb testvérét is, így rengeteg egészen pici baba is megfordult a játszóházban, a lányom pedig teljes áhítattal figyelte a csecsemőket.

Vadidegen „kisbabás” emberek tucatjaihoz ment oda és jelentette be neki egy hároméves minden komolyságával, hogy nemsokára neki is lesz otthon ilyen kicsi babája. Még jó, hogy legtöbbször én is ott voltam vele, így remélhetőleg senki nem arra gondolt, hogy túl élénk a csemete fantáziája, vagy hogy a fekete piacon licitálunk az új gyerekre, hanem szabad szemmel is láthatták, hogy a házi gyártósoron készül a kistestvér.

Salty