29. hét
Soha nem gondoltam volna, hogy két, egészen hasonló eseménytelen terhességet, mint amilyenek eddig az enyéim, ennyire különbözőképpen lehet megélni. Vagy csak azok a fránya hormonok másképp működnek mégis.
Szóval a hetemet nagyrészt Budapesten töltöttem egy munkahelyi képzés keretében, amely részben kötelező – ez egyébként egy 4 modulos, modulonként 5 napos képzés, amelyből nekem ez volt az utolsó. A képzésen főleg előadásokat hallgattunk, illetve voltak kiscsoportos foglalkozások is. Az eddigieket többé-kevésbé hasznosnak tartottam, volt közöttük kifejezetten jó, meg olyan is, amit túl kell élni. Valahogy ez a hét a túl kell élni kategóriába esett. Nem tudom, hogy az volt-e a gond, hogy nekem ez volt az utolsó hetem a nyaralás és a szabi/táppénz előtt, hogy már nyár van, vagy egyáltalán az, hogy a 7. hónapban vagyok, mindenesetre elég pocsékul éreztem magam szinte végig. Mármint közérzetileg.
Én egy alapvetően vidám, társaságkedvelő ember vagyok, és az ilyen képzéseken is gyorsan kötöttem ismertséget a többi kollégával, meg úgy általában telepakoltam programokkal az egész hetet, és még valamennyire kikapcsolódásnak is éreztem a gyerekezés mellett (főleg azt, hogy az éjjelt tuti nem szakította félbe a lányom átmászkálása). Szóval sose volt bajom azzal, hogy 5 napra elmegyek otthonról, férjem ügyesen megoldja egyedül és kis nagyszülői segítséggel a lány vigyázását, és nem is volt még belőle gondunk, a lányom is jól veszi ezeket a távolléteket.
Most viszont mintha valami antiszociális tablettát vettem volna be egész héten! Senkire és semmire nem voltam kíváncsi, begubóztam, kezdetben még az is zavart, ha egy asztalnál akart valaki velem enni, holott korábban ezek voltak a legjobb alkalmak új ismeretség kötésére.
A hét második felére azért lazultam valamennyit, de egyszerűen rá sem ismertem magamra. Az első terhességemnél abszolút csak az utolsó hetekben jött elő az, hogy már senkivel nem akarok beszélni, senkivel nem akarok találkozni, de azt a közelgő szülésre meg a hormonokra fogtam. De hol vagyok még most a szüléstől! (Legalábbis remélem.) Szóval új számomra ez a szituáció, hogy ennyire bezárok, de egyszerűen most nem megy az, hogy vadidegenekkel jópofizzak. Szerencsére volt egy-két jó ismerősöm a korábbi képzésekről, velük szívesen beszéltem pár szót, így azért nem csak kuporogtam egyedül magányosan a sarokban.
A hangulatom mellett fizikailag sem volt teljesen egyszerű ez az öt nap. Állandóan másfél órás előadásokat kellett végigülni reggeltől délutánig, és amellett, hogy már nem tudtam a nap második felében hogyan helyezkedni a széken, hogy ne álljon be tőle a derekam, a gyerkőc is elég mélyen fekszik bent a hasamban ahhoz, hogy szinte minden mozdulatával megrúgja a húgyhólyagomat. Szinte minden előadáson ki kellett mennem pluszba a mosdóba, mert néha akkora erővel rúgott meg, vagy bokszolt belém, hogy azt hittem, ott helyben bepisilek. A baba persze élvezte a hetet, anya nyugton ült, ő meg vígan fickándozott és élte világát. Időnként akkorákat hullámzott, hogy a mellettem ülő kolléganőm csak nagy szemekkel figyelte a hasam mozgását. Szerencsére kiderült, hogy a lábdagadást nagyrészt az óriási hőségnek köszönhetem, mivel a teremben és a szobámban is folyamatosan klíma ment, és nagyon-nagyon minimális volt a sok ülés ellenére a bokám dagadása.
De azért nem teljesen magamba fordulva töltöttem a délutánokat. Hétfőn ellátogattam a Bezzeganya-klubba, ahol nagyon jó kis beszélgetés folyt elég sokáig, szóval ősszel mindenkinek ajánlom, hogy az őt érdeklő témára látogasson el! Kedden húgommal találkoztam, ami nagyon jó volt, mert közel állunk egymáshoz és most is nagyon jót sikerült beszélgetnünk egymással, az estét pedig egy színházzal zártuk. Szerdán azt terveztem, hogy elmegyek és megnézem a Petőfi Irodalmi Múzeum Szabó Magda-kiállítását, de egyrészt akkor volt a legmelegebb, másrészt túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy kimozduljak bármerre is, így a szállásunkon maradtam és pihiztem, neteztem, sorozatoztam. Csütörtökre megkértek, hogy legyek az esti program egy rövid zongorás-éneklős előadás keretében, az felvillanyzott, miután utána spontán éneklős összejövetelbe csapott át a dolog. Meg persze felvillanyzott, hogy ez már az utolsó este, másnap délután végre mehetek haza a férjemhez és a lányomhoz, hogy készülődjünk a nyaralásra, ahova vasárnap indulunk.
Szegény férjem, csak azután mesélte el, hogy én hazaértem, hogy most azért nem volt annyira egyszerű hete. Amellett, hogy a lányunk is egy elég emberes feladat tud lenni, természetesen most romlott el az anyja számítógépe, az ő monitorja meg a mosógépünk is, így dolgozni egész héten alig tudott, mert csak rohangált egyik helyről a másikra. Szóval most ő se bánja, hogy egy kicsit elutazunk (bár tart attól, hogy amilyen szériája van, az autó fog tönkremenni útközben).
Amióta hazajöttem, még nem ment tönkre semmi, jelenleg pakolunk meg készülődünk az indulásra. Ahogy egyszer már írtam, Sirokra fogunk menni egy magánszállásra, és már nagyon várom ezt az egy hetet hármasban. Igazából nem is voltunk hármasban három napnál hosszabb időre nyaralni, és ha minden rendben lesz, akkor valószínűleg utoljára fogunk így elmenni, amíg gyerek. Mire ti olvassátok szerdán ezt a bejegyzést, mi már a nyaralásunk kellős közepénél leszünk, jövő héten pedig egy úti beszámolóval érkezem, hogy mit lehetne tenni a Mátrában, Bükkben egy három és féléves gyerkőccel, valamint 6 és fél hónapos terhes anyukájával.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
