Kivándorlási napló, első rész
Hát eldöntöttük végre. Megkönnyebbültem. Most már csak jobb lehet, akármi is fog történni. Igazából még nem teljesen végleges, hogy megyünk, de pontosan meghatároztuk az időpontot és az eseményt, melynek kimenetelétől függ, hogy csomagolni kezdünk vagy mégis maradunk.
Sokat töprengtem, hogy leírjam-e, miért akarunk elmenni. Végül azért nem fogok minden részletet kifejteni, mert ez a blog nem olyan blog, de valamit mégis írni akarok erről, hogy ne lógjon a levegőben.
Röviden: azért, mert itt túl sok embernek – úgy tűnik, az emberek túlnyomó többségének – jó az, ami itt most van, és amerre haladunk. Nekem – nekünk – pedig nem. Egy darabig úgy nézett ki, hogy ettől még eléldegélhetünk egymás mellett, mármint a többség meg a családunk, de erre napról napra kisebb az esély. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha a körülöttem levő országban olyan dolgok válnak szabállyá, követendő példává, alapértékké, ami számomra nevetséges vagy kínos vagy fojtogató vagy felháborító. Nem akarok olyan helyen élni, ahol a bizonytalanság a mindennapok jellemzője. Ahol semmit sem lehet tervezni előre. Ahol fenyegetve érzem magam, mert sose tudhatom pontosan, hogy milyen húzás következik – ellenem.
Nem kell a kedves olvasónak elmagyaráznia, hogy tévedek. Nem tévedek, mert a saját bőrömben én vagyok, és nem a kedves olvasó. És ezúton szeretném nyomatékosan hangsúlyozni: nincs harag. Én nem vitatom el a többiektől, hogy ők jól érzik itt és így magukat. Joguk van hozzá. (Feltehetőleg) jövő áprilisban be is bizonyíthatják, hogy számukra ez az idilli állapot. Én pedig megteszem az ellenkezőjét. És ha a hozzám hasonlóak vannak kevesebben, előveszem a bőröndöket.
Nincs harag, csak mi már – magukat itt jól érzők és pocsékul érzők – nem férünk el ugyanabban az országban. Ennyi.
Sokszor hallottam-olvastam a marasztaló ellenérvet: kint sincs kolbászból a kerítés, mindenért nagyon meg kell küzdeni. Csak ez számomra nem ellenérv! Én nem azt várom egy országtól, hogy a fenekem alá toljon mindent, hanem azt, hogy ha küzdök, akkor annak legyen eredménye. Legyen miért küzdeni! A szorgalom és a kitartó munka eredménye legyen a siker. Én idehaza egyre kevésbé érzem a teljesítmény és a siker közti összefüggést. Itt egyre kevesebb az esély arra, hogy a kemény munka eredményt hoz és egyre több siker mögül látszik ki, hogy nem a teljesítmény, hanem valami más az oka. Ha a többségnek jó, hogy a kolbászbólkerítés kiérdemelhető csókossággal, úgynevezett megfelelő viselkedéssel vagy értékrenddel, nos, ugyanazt mondhatom, mint előbb: nincs ezzel semmi baj. Csak nem férünk el ugyanabban az országban. Mert ami titeket boldoggá tesz, az engem elpusztít.
Mivel a jelek egyelőre arra mutatnak, hogy bő egy év múlva csomagolni fogunk, nekiállunk a felkészülésnek. Lesz jócskán teendő a papírok beszerzésétől az itthoni holmik válogatásán át a megfelelő kinti iskolák kereséséig mindenféle. Ezekről az eseményekről – no meg a kivándorlást kísérő gondolatokról, problémákról – fogok időnként beszámolni. Remélem, izgalmas és tanulságos lesz!
Kivándorló
" target="_blank">Kapcsolódó cikkTovábbi terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
