Hétköznapi történelem
Ülök a számítógép előtt, előttem ötféle alkalmazás van kinyitva, mégse látom egyiket sem. Mozizok. A monitoron az 1941-es budapesti népszámlálás kérdőívei közül látszik az éppen sorra kerülő darab. Nekem kellene átbogarásznom, és az előírt adatokat rögzíteni a programban. Ez a munkám ugyanis. Mégse csinálom, mert mozizok. Látok egy nevet, egy évszámot és még pár személyes adatot. Most éppen a Vasvári Pál utcában járok, ahol egy 3 szobás bérlakásban élnek tizenketten. Többségük ágyrajáró, kétkezi munkás. Nagyon sok közöttük a volt mérnök, volt tanár, volt nyomdász, akik most gyári munkások, segédmunkások, állástalanok. Nem csak zsidókról beszélünk, az előttem lévő adatlapon csak az egyik albérlő izraelita, a másik tizenegy keresztény. Borzasztó lehetett ennyien egy pici kis lakásban.
Elkalandoznak a gondolataim, látom őket, ahogy beköltöznek, ahogy nyelik a könnyeiket az asszonyok, és próbálnak mosolyogni a gyerekekre. Ahogy kemény férfiak szorítják ökölbe a kezüket. És még örülhetnek, hogy élnek, és a családjukkal lehetnek. Látom az arcukat, több ezer korabeli fotót nyálaztam már át, többek között a saját családomat is megtaláltam az adatbázisban. Láttam a nagypapa aláírását a kérdőív alján, a nagypapáét, akit nemhogy én nem ismertem soha, de édesapám sem. Egyszer látták egymást, a kórházban (apu pár hónappal a népszámlálás után született), aztán nagyapa elment – ja, önként és dalolva – munkaszolgálatba. Örökre. De a család több tagja túlélte a gettót, a táborokat. Mint ahogy a nem zsidók a háborút, a katonaságot. Talán megérték, hogy kiköltözhettek ezekből a lyukakból, újra lett rendes állásuk, ruha a gyerekeknek, szalag az asszony hajába, friss kenyér a reggelihez. Remélem, így volt.
Kilépek az épületből, ebédet kéne venni. Sétálok a friss levegőn, turisták jönnek szembe. Látom az arcukon, sok nekik. Sokk nekik. Na igen, a világ legnagyobb holokausztmúzeuma nem túl vidám hely. A kiállítás hatalmas, nemcsak a holokausztot mutatja be, hanem az egész II. világháborút, a megkínzott államok megkínzott állampolgárainak életét. Egyszer végigsétáltam rajta úgy, hogy érzelmileg eltávolodtam a saját történetemtől, úgy néztem a képeket, ahogy egy japán diáklány nézné őket. Úgy is durva volt. Talán csak a középiskolás csoportok jönnek ki nevetgélve az múzeumból, de látom az ő arcukon is, hallom a nevetésükön, hogy nem igazi a lezserség. Kamaszok, szégyen megrendülni, sírni. Talán majd később, a buszon hazafele, egyedül. Vagy otthon, a szobába zárkózva. De itt és most erőltetett poénok csattannak, hangos és még véletlenül sem a témával összefüggő beszélgetések zajlanak. Az amerikai nyugdíjasok csoportja megdöbbenve bámulja őket. Én viszont megértem, mit éreznek. Ki így dolgozza fel, ki amúgy. Mikor először jártam Auschwitzban, nem éreztem semmit. Lejegeltem magam, dolgom volt, csoportot kísértem. Másodjára bementem egy barakkba, megláttam az ágyakat, eszembe jutott a nagypapa – aki valószínűleg soha nem jutott el odáig – és kitört belőlem minden. Kellett vagy félóra, mire lábra bírtam állni, és ki bírtam támolyogni a napfényre. De ott voltam, láttam, átéltem, nem felejtem. Ennyi az egész.
Vissza a munkába. Jönnek a nevek, a történetek. Magyarok. Gyerekek, felnőttek, öregek. Kilépek a moziból, kicsit belefeledkezek a zenébe, ami a fülembe duruzsol. Ez életemben a második olyan munkahely, ahol önálló munkavégzés folyik egész nap, senki nem szól hozzám, fülemben zene szól. Nem rossz, csak túl sok az üresjárat a fejemben. Mikor elkezdtem csinálni, ennél sokkal keményebb dolgokat láttam. Deportálási listák. Tömegsírlisták. Akkor is kellett pár nap, mire megállt a film az agyamban. Mire tudtam csak a számokat és betűket látni. Utána sokkal jobb lett a teljesítményem, és sokkal kevésbé volt leterhelt a lelkem. Most is kell majd pár nap, mire nem ül majd be a fejembe a mozigépész minden reggel. Addig látom a korabeli Budapestet, érzem az illatokat, hallom, ahogy átzörög egy lovas kocsi a kockaköveken. Thanks filmművészet, annyi valódi filmet láttam már ebből a korból (és sok másikból is), hogy szinte tökéletes filmet tudok forgatni saját magamnak. Látom magam előtt Hüfner Lajosné harmincéves volt bolti eladót (jelenleg állástalan), ahogy átsiet az úton, hóna alatt szorongatva egy vekni kenyeret, amit a férje béréből vett. Egész hétre. Otthon várja hároméves kislánya, és másik nyolc albérlő, akivel a négyszobás, döngölt földpadlós lakáson osztozik. Még szerencse, hogy az ágyrajárók ilyenkor nincsenek idehaza, így talán kiülhet nyugodtan a konyhába meginni egy teát. Szigorúan cukor és tej nélkül persze, december van, kell tüzelőre minden pengő... Nem tudja még, amit én tudok, hogy még pár nehéz év, és túl lesz mindenen. Kitartás Hüfnerné, már csak pár év, csak addig kell kibírni valahogy, aztán mehet is a kislány iskolába. Újra lesz szalag, friss kenyér. Nézd már, egy muslinca repült a szemembe. Kitörlöm. Leállt a film. Dolgozni kell. Nekem munka. Nekik az életük volt.
Meni
