A nagyokat először a covid kijárási tilalma alatt hagytuk egyedül éjszakára. Kedves édesanyjánál voltunk. Jót dumáltunk, a kicsik is vígan voltak. Az idő meg elszaladt. A Parlamentben meg fellőtték a pizsit. Jött az őrült kapkodás, hogy elérjük a vonatot, hátha megússzuk a büntetést (Nyugatiból hazafelé szinte kizárt). Esélytelen volt időben hazaérni. Tördeltem a kezem, meg sopánkodtam, hogy "Jaaaj, most mi lesz?!" Idegesen hívtam NagyFiút, hogy minden oké, csak későn érünk. Ő csak lazán lerázott:

"Nyugi Anci, elleszünk! Maradjatok inkább ott!"

Kedvessel kissé meglepve összenéztünk, gyorsan mérlegeltünk (elég nagyok, majd filmeznek, ha gáz lenne, ott vannak a szomszédok, fel tudnak hívni, anyum egy ugrásnyira) és maradtunk.
Másnap reggel azért hívtak, hogy könyörögve kérik, NE menjünk haza még egy éjszakára!
De hazamentünk. Méghozzá sietve. Nagyok, ügyesek, de nekem para volt.

Azóta 1-2 napra otthon maradhatnak évente. Nagyon élvezik.

Mikor anyukám megtudta, hogy felmentek előbb a nyaralásból, azonnal szólt, hogy dugig a hűtője, mert a tesómék is elutaztak, minden kaja nála landolt. Menjenek a kamaszok kajálni hozzá. Nem egy nagy cucc. Anyu tíz percre lakik. Mentek is. NagyFiúban viszont benne van a boogie. Neki valamit muszáj vagy főzni, vagy sütni. Sajtos pogácsa és valami csokis süti készült. Apróbb nyomait láttam csupán a konyhán. De tényleg le a kalappal. Puccra tolták maguk után. A fürdőszobáról meg ne ejtsünk szót.

Hétfőn jó későn értünk le a strandra. Cserébe a naplementét kaptuk. Nagyon hangulatos volt nézni, ahogy Kedves a gyerekekkel homokvárazik az alkonyat fényében. PiciLányt ennyire nem hatotta meg a dolog. Neki este 7-re otthon kell lennie! Az mindegy, hogy az otthon az éppen hol van, de a legingerszegényebb környezetet igényli. Ha ez nem valósul meg, akkor azt a környéken mindenki tudni fogja. Ha megcsúszunk, rémesen tudjuk őt sajnálni, de a nagyobbaktól sem lehet megvonni mindent, csak a kistesó kedvéért. Így is sok lemondással jár nekik is. Azért igyekszünk a minimumra lenyomni az ilyen eseteket.

Elterveztük, hogy kedden átruccanunk Zamárdiba. Azelőtt mindig ott nyaraltunk. A gyerekek nagyon szerették. Ezt a kirándulást viszont az Isten sem akarja. Már tervezzük egy ideje, gondoltam idén. Egész éjjel esett és napközben is hűvös volt. Újratervezés. Talán értelmetlen volt még maradni. Ilyen időben minek.

A napi bejelentkezésnél mondtam a nagyoknak, hogy esetleg előbb hazamegyünk. Kitört rajtuk a pánik és könyörgőre fogták. Mázlijuk, hogy az idő megjavult. Vagy valami hasonló. A tóban összesen ketten voltak. KicsiFiú és KicsiLány. Mindenki más csak vacogott a parton...már aki lesétált odáig.

Szerdára kisütött a nap és minden csodás volt! Épp csak annyira fáradtak voltunk, főleg én, hogy elaludtunk a parton. Nagyon szuper a teraszon aludni, tényleg imádom! De azért van hátránya. Például az, hogy nincs redőny...hehehe. Így aztán PiciLány izgatottan nézte a napkeltét. Vagy hajnalban olyat robbantott, hogy teljes ágyhúzás kellett. Ő persze visszaaludt...mire a többiek keltek. Tehát én már nem aludtam tovább. Mondjuk ha esik az eső, az is izgis. Akkor a hullámtetőn baromira zajosan csapódnak az esőcseppek. Márpedig esett éjjel. Pattantam is menekíteni a száradó törcsiket meg a babakocsit, amit a kertben hagytunk. És természetesen később feküdtünk le, mint otthon... Így magamnak tudhattam 4-5 óra alvást többrészletben. Azért öt ilyen éjszaka után még nekem is lemerültek az elemeim.

Szeretek nyaralni meg minden, de hazamenni is nagyon szeretek! Ott van a lelkibéke. A komfortos kis rumlimmal, a kényelmes párnámmal. Szuper időt futottunk. PiciLány is csak alig panaszkodott hazaérkezéskor. De persze ha minden simán ment volna, akkor nem is a mi családunk lenne a sztori hőse...

A pályaudvaron vettünk kürtőskalácsot hazaérkezéskor. Mindenkinek minden keze totál tele volt, de a kürti finom, illatos. Mi pedig éhesek voltunk. Így mégtöbb kezünk lett mégjobban tele. Ennek köszönhető bizonyára, hogy a komplett strandcuccunk a metrón maradt. Brühühü. Mert mindent, ami vizes, azt betettem egy szatyiba. Ex gyerekkori törcsije a legnagyobb veszteség. Ez volt KicsiLány strandolósa és hát ragaszkodott hozzá. Minden más pótolható. A talált tárgyak... na igen. Ez volt az első. Majd kedden érdeklődjek.

A csütörtök is egy varázslat volt. A négyhós oltás napja. Próbáltam lélekben is hazaérkezni, de reggel csak kóvályogtam a lakásban és azt sem tudtam hol kezdjem a feladatsort. Emlékeztem, hogy fél 1-re van időpontunk, de valami azt súgta, hogy azért nézzem meg tutira, mielőtt beosztom a napomat. Egy gyors "basszus" hagyta el a számat negyed 9-kor, mert fél 9 volt valójában az a fél 1. A délutáni progi a védőnő. Milyen jó is lenne, ha használnám a telóm naptár funkcióját! Szoktam, de nem automatikus.

Örvendeztem, hogy nincs több oltás egy éves korig. Doki néni szerint nem gáz, hogy csak hasra fordul, de már kúszni próbál. Hátnemtom. Bár teljesen bízom benne, azt már KicsiLánynál észrevettem, hogy a mozgásos dolgokban mást gondolunk. A többiben viszont nagy az egyetértés.

Meglepődtem, mikor mondta, hogy akkor lassan adjak kekszet vagy valami gluténos cuccot, meg kezdhetem a gyümit is, ha 5 hós lesz. Ez az új ajánlás, bár lehet a védőnő mást mond majd. Benne sem volt teljes a meggyőződés. Én csak pilláztam. Gyerek kireped, mint a Kisgömböc, aligha szükséges a hozzátáplálás... Az én elméletem szerint majd akkor, ha nem megfelelő a súlygyarapodás vagy amikor már van foga és tud ülni. Többiek sem haltak éhen.

Az persze elég vacak, hogy ez télre fog esni, ezért elkezdtem betárazni a fagyóba a barackot.

Gondoltuk kimaxoljuk Kedves szabiját és még egy puccos strandolásra is benevezünk. Utoljára gyerekkoromban voltam a Palán. Kedves meg sosem (de az meg hogy leheeeeet????) Gyerekeket apjuk szokta vinni. Viszont ahogy Zamárdi, ez sem jött össze. Nekem egy intő jel, hogy a régi életet ne mossuk bele az újba.

Ha strandolni nem is lehetett, bringázni igen! Én még mindig annyira K.O. voltam, hogy kidőltem keresztben a szőnyegen és aludtam egy órát. Én. Napközben.
Végkimerülés.

Kedves viszont kicsattant, ahogy a kicsik is. Komoly 40 km-es bringatúrára mentek, ami azért 8 évesen szerinten nagyon is WOW! KicsiLánynak is AZTAAA, mert az ő izomzata gyengébb az átlagnál. Élményekkel és büszkeséggel telve robbantak be az ajtón. Boldogan mutatták a Mekiben szerzett colás poharat, mint egy győzelmi serleget. Mivel az idő szombaton sem lett jobb, újabb bringatúra következett. Ez "csak" 30km hosszú volt. Totál rágyógyultak a kölkek a biciklire. Imádták. Mi meg NagyLánnyal élveztük a csendet. Túlzás nélkül mondhatom, hogy zajszennyezésünk van. KicsiFiú másfél hónapja beszél vagy csak hangot kelt, reggel 6 és este 8 között. Szünet nélkül. És ez nem vicc.

Kicsit shoppingoltunk a sulira, meg leolvasztottuk a fagyót. NagyLány nyomban meglátta a lehetőséget és hóembert épített. Igen. Nyáron. Nagyon poén. Emberünk azóta a mélyhűtő lakója. PiciLánynak meg úgy mutogatta, mint dínót a múzeumban.

"Ez egy hóember. Hóból van, amit te már nem fogsz látni, mert már sosincs hó. Brühühü!"

NagyFiú Szolvéniában csobbant egy hétvégit, mint szülinapi ajcsi. Anyukám imádja a tengert, de nem megy vízbe. Muhahaha. Soha. Így viszont értelme van a tengerparta mennie. Nézi, ahogy az unokái lubickolnak, unokák meg boldogok. És azt is jó látnia.

A hetet egy trambulinpartyval zártuk. Kedves és a Kicsik végig kuflizták a másfél órát. NagyLány javarészt mellettem gubbasztott. Ment volna, de rajta volt a kamaszpanasz és hiányzott neki NagyFiú a hülyüléshez. Bár néhányszor Kedves is be tudta csalni egy-egy játékra, látszott, hogy nem felhőtlen. Míg PiciLány aludt, velem is pattant egy párat, de én sem ugribugrizhattam túl sokat. Az alvázam azonnal jelezte, hogy nem kéne. Liftezett minden belsőségem. Zuhanósdit játszottam volna, de amint a dobogó széléhez értem, halálfélelmem lett. Igen. Az 1,5 méteres magasságban. Tisztavicc. Bő egy órát tréningeztem magam meg bíztatott Kedves, hogy meg tudom csinálni és klassz csaj vagyok. Biztos az anyai ösztöneim játéka mindez. Nekem most egy csecsemőt kell életben tartani. Nem csinálhatok olyan veszélyes dolgokat, mint szivacsba ugrálás! Hihihi. A vidámparkot is hasonló rémületben "élveztem", mikor kiszabadultunk egy délutánnyi felnőttprogira NagyFiú születése után. Én, aki minden baromságra felült és élvezte, csak rettegtem végig, hogy tuti meghalok az óriáskeréken, mert az életveszélyes. Hintázni sem bírtam évekig. Teljesen kiborított ez az érzés. Hiszen hintázni olyan jó!!! Aztán teltek az évek, a kicsik nagyok lettek, én meg újra bírtam hintázni. Szóval leszek megint vagány! Gondolom. Remélem. Bízom benne.

PiciLány sajnos megfejelte a hétvégét. A lábait térdelésbe húzza és néha sikerül is kukacmódra előbbre jutnia. Bánat. De mindjárt jön a gyógytornász és remélem csodát tesz!

Nanta 

Nanta sorozatos és nagyon vicces naplói itt