Nyár volt, kánikula, lassan teltek a napok. Egyre közelebb kerültünk ahhoz a dátumhoz, a kiírt napomhoz, amihez sose gondoltam, hogy eljutok. Nem csak én voltam ezzel így, az orvosom annyira biztos volt benne, hogy megszülök a 38. hétig, hogy még a veszélyeztetett terhességi papíromat sem volt hajlandó előre kitölteni a terminusig. Nem hibáztatom, a jelek meggyőzőek voltak, korai összehúzódások, méhszáj kinyílva két centire, kevés magzatvíz, korábban egy 34. és egy 37. heti szülés. De hát orvos és terhes nő tervez, vagy legalábbis számít valamire, az égiek meg döntenek. Teljesen hihetetlen érzés volt megélni, hogy amivel hetek óta viccelődtünk, az lassan valósággá válik, és tényleg indított szülésem lesz. Már a 32. hét környékén mondott valamit az orvos, hogy a második, gyógyszert is igénylő cukorbetegség miatt a helyi protokoll szerint a 38. hét után szóba kerül az indítás, de ezen akkor még a férjemmel és orvosommal együtt jót nevettünk. Talán nevetett a baba is a hasamban, és ő nevethetett igazán, mert tudta, hogy ő ugyan ki nem jön magától.

Az első és második szülésem eseményeit józanul mérlegelve, és további rengeteg, változatosabbnál változatosabb szüléstörténetet olvasva (ezúton is köszi, lányok!), biztos voltam benne, hogy nekem aztán nem lesz indított szülésem, csak ha a baba veszélyben van. És pont ebben nem voltam biztos jelen esetben. Ugyanis a protokoll elsősorban a nagy súlyú, úgynevezett cukros babák miatt erőlteti az indítást, és nálam erről szó sem volt, a diéta és a genetika együttes hatására a 37. héten még csak 2200 grammosra mérték a kisfiunkat. Aztán amikor vészes közelségbe került a kitűzött dátum, akkor végre tájékoztatott komolyabban az orvosom, és kiderült, hogy nálam két másik tényező is játszik. Az egyik maga a cukorbetegség, a másik tényező a szintén a cukorbetegség számlájára írható korai placenta-elöregedés. Hát, az oké hogy a hetedik hónaptól III. fokban érett volt a méhlepény, és a baba fejlődése is eléggé lelassult, de a megállástól még messze volt, a flowmetria jó volt. Hüm-hüm. Nem voltam meggyőzve, hogy ez az indítás tényleg "kell nekem", de gondoltam várjuk ki, mi lesz. Közben persze minden létező fórumon meggyőződhettem, arról, hogy a terminus előtti indítás ördögtől való, és soha el nem múló lelki megrázkódtatást jelent a babának, nekem pokoli fájdalmakat, és persze szerencsések leszünk, ha egyáltalán megússzuk élve. Kis túlzással, de csak nagyon kicsivel.

A rendszertelen, alig érezhető összehúzódások július elejére markánsak és rendszeresek lettek. Akárhányszor ctg-re tettek (minden héten minimum egyszer, plusz amikor bepánikoltam, hogy nem mozog eleget a gyerek vagy szivárog a magzatvíz), mindig voltak összehúzódások, 3-7 percesek, nem túl erősek, de nem is lehetett sima méhtevékenységnek nevezni. Éppen ezek miatt az összehúzódások miatt volt röhejes gondolat az indított szülés. Az utolsó két hétre azonban már minden humorérzékem elszállt. Egész nap és egész éjjel robotpilóta üzemmódban éltem, látszólag jelen voltam, valójában befelé figyeltem, és egy kis hang megállás nélkül csipogta a fejemben: ez már az? vagy mégsem? bemegyünk még ma a kórházba? mikor? hova tegyük a gyerekeket? megáll a folyamat? elfolyik a víz és rohanhatok megint? Főleg estére, éjszakára erősödött fel mindig a fájás, a szenvedés. Már saját magam számára is idegesítő voltam, de nem volt mit tenni, egyszerűen halálosan fárasztó időszak volt mind idegileg, mind fizikailag. Egyetlen egy gondolat tartotta bennem – és a férjemben – a lelket, hogy legalább könnyű szülésem lesz, ennyi összehúzódás hatására már biztosan legalább három-négy centire ki vagyok nyílva. Hát nem.

Eljött az indítás napja, másfél óra alatt felvettek, kicsit nehezen értették meg és fogadták el a nővérek, hogy én bizony indítás miatt jöttem. Nem hibáztatom őket, őrült nap volt, már délelőtt tízre a folyosón is vajúdtak nők, front volt, előtte való nap böjt (amit sok vallásos terhes asszony megtartott, annak ellenére, hogy nem kötelező nekik). Minden vizsgálat után kivágtak a folyosóra, de erre számítottam is. Igen ám, csak a stressz, a fáradtság hatására közben nekem egyre erősebb összehúzódásaim lettek. Újabb ctg, újabb vizsgálat. Az összehúzódások rendben vannak, de még mindig csak 2 cm, irány a folyosó. Délután öt óra, semmi változás. Jött az orvosom, mondta, hogy megvizsgál, és eldönti, mi legyen. Megnézte a ctg papírt, az ultrahangot (kevés víz, baba feje beékelődve), majd közölte, hogy én már nem megyek haza. Megvizsgált. Izé, mégsem szülünk. Csak két centi, zárt méhszáj. Tudja, hogy ő mondta az indítást, de őrület van a szülészeten, a már megszült nőknek nincs elég ágy, ezt nem akarja nekem, menjek inkább haza, négy nap múlva menjek vissza, ha addig semmi. Kihúzott háttal eljutottam a női mosdóba, csak ott tört ki belőlem a zokogás. Értettem, hogy a baba még nem akar kijönni, nem kell siettetni, de közben azt éreztem, hogy hulla fáradt vagyok, folyamatosan fájnak az összehúzódások, állandóan pattanásig feszültek az idegeim, hogy akkor most – megint – megáll a folyamat, mint hetek óta mindig, vagy begyorsul, és vágtathatunk vissza a városba otthonról, esetleg az éjszaka közepén. Egész éjjel nem aludtam, masszív 3 perces összehúzódásaim voltak, a baba kevesebbet mozgott, mint szokott, másnap reggel vissza a kórházba.

Megint ugyanaz, igen, vannak összehúzódások, igen, ez már szülés előtti állapot. Ja, nem, még mindig csak két centi. Kaptam infúziót, hátha csak kiszáradtam (basszus, ezek nem olvassak a kartonomat?). Orvos jött, megvizsgált, fájt nagyon, de tudtam, hogy ez lesz. Semmi, semmi, semmi. Most már a férjem is hulla fáradt volt. Közben volt dolgom kedves, aranyos nővérrel, és volt dolgom sárkánnyal. Volt dolgom férfi orvossal, aki empatikus és megértő volt, és volt dolgom idiótával, aki vizsgálat nélkül haza akart zavarni, csak akkor higgadt le, amikor kiderült, hogy az osztályvezető orvos betege vagyok. Női orvosból kb. ugyanez volt a felhozatal. Az indításhoz szülőszoba kell, ami most nincs, előttem kilencen várnak az indításra, nekik még volt ágy a terhespatológián, nekem már nem lenne ágyam, és lehet, hogy csak másfél nap múlva kerül rám a sor. Akarom? Anyád. Végül este hétkor felajánlották, hogy megcsinálnak egy úgynevezett strippinget, kézzel elcsippentették a magzatburkot a méhszáj belsejétől, ezzel a statisztikák szerint 24-48 órán belül természetes szülést generálnak. Finom, természetes szülésindítás, csak hát előre szóltak, hogy nagyon fáj. Leszarom, csak legyen valami. Nem fájt. Vagy már transzban voltam, vagy a reggel óta négyszer elszenvedett manuális vizsgálat megtette hatását. Ez a doki is mondta, hogy találkozunk este, ez már nagyon úgy néz ki, mintha. Már csak fáradtan legyintettünk. Mire hazaértem, már megint 3 perces fájásaim voltak, de erősebbek, mint bármikor, szorítottam a műszerfalat erősen. Visszamenjünk? De azt mondták, csak ha elmegy a víz, vagy kétperces fájásaim vannak. A rohadt életbe, elegem van. Mindegy, fektessük le a nagyokat, aztán meglátjuk. Mintha ritkulnának. Ezt nem hiszem el, hajnali kettőre elmúltak. Nem hittem volna, hogy a csalódottság, fáradtság, frusztráció tovább növelhető, de igen. Aludtam négy órát, és elébe néztem a hétvégének.

Vasárnap reggel, már nincs rá szó, hogy mennyire elegem van, gyakorlatilag négy napja vajúdok, tudom, hogy felesleges, belepiszkálok a természetbe, szegény gyerek, fájni fog, nem érdekel, nem érdekel, csalogassák ki valahogy. Mire odaértünk felpaprikáztam magam, közöltem a férjemmel fúria hangon, hogy márpedig én ma innen haza nem megyek. Ctg, igen, szép erős összehúzódások, ja nem, csak két centi. Fogcsikorgás. De végre rám mosolygott a szerencse, tök üres az előkészítő szoba, első vagyok az indítási listán, menjek le reggelizni, aztán tíz körül várnak a szülőszobán. El se hiszem. Gyors reggeli, idegesen mosolygunk egymásra a férjemmel, én fájok, mint négy napja folyamatosan, ő aggódik. Tíz óra, indulás, újra lábon megyek a szülőszobába, másodjára is furcsa érzés. Átöltözöm, beöntés nincs, ctg, vizsgálat, infúzió. Négy centi. Utólag világosan látom, ez lett volna a pont, amikor szólhattam volna, hogy várjunk kérem egy órát, egyre jobban fájok, talán megindul magától. De már nem volt erőm, nem volt türelmem, halálosan rettegtem egy újabb leálló folyamattól, elvesztettem a hitemet a saját testemben. Ez mondjuk azóta sem tért vissza, még időre van szükségem. Na jó, akkor oxitocin és burokrepesztés. Előbb kérem az epidurált? És én hülye, máig sem értem miért, azt mondtam, hogy nem. Kapitális, bődületes hiba volt, soha senki ne essen bele ebbe a csapdába. Burokrepesztés nem fájt, utána egy percig semmi, csak a baba kezdett vad rugdosásba, megértem szegényt. De ami utána jött...

...mintha megforgattak volna egy handzsárt a hasamban, a medencém, a gerincem majd elpattant, én legalábbis úgy éreztem. Szülésznő rám nézett, már csengetett is az aneszteziológusnak, ide epi kell, gyorsan. Megjött a pasi, rám nézett, közölte hogy ide már felesleges, nem adja be. Szülésznő szólt, hogy dehogynem, csak négy centire vagyok kinyílva. Na jó, akkor beköti. Felültettek, segítettek, beszéltek hozzám, bátorítottak, a szülésznő simogatta a hajamat. A férjemet kiküldték előtte, de szegény tisztán hallott a folyosón is. Nem részletezem, én ilyen fájdalmat még sose éreztem, és nagyon remélem, hogy nem is fogok. Volt egy pillanat, amikor segítségért kezdtem kiabálni (nem voltam magamnál azt hiszem), majd úgy éreztem, hogy én most elájulok, az jobb lesz. De megijedtem, hogy a babának nem lesz jobb, ezt most már végig kell csinálni. Még ülve éreztem, hogy kakilnom kell. Nem kaptam beöntést, gondoltam ez hiba volt, csak valahol nagyon homályosan éreztem, hogy ez bizony a gyerek lesz. Lefektettek, férjem bejöhetett végre, a fájások egybeértek. Ékes héberséggel, utóbb megtudtam, nyelvtani hiba nélkül, nagyon udvariasan, csak hisztérikusan elvékonyodott, síró hangon kértem a szülésznőt, hogy nézze meg, mi van, mert én érzem a gyereket, a fejét érzem, mindjárt itt van. Ő mondta, hogy megnézi, mert vannak még csodák. Majd egy mozdulattal kapta le az ágy végét, és nyomta a piros gombot, hogy valaki jöjjön segíteni, mert itt a baba. Nem ért oda senki, harmadik nyomásra, a burokrepesztéstől számított 17. percben megszületett a fiam. Csodálatos volt a szülésznő, egymaga megoldott mindent, baba picit a hasamon, de mire beért a segítség, már bebugyolálva, megtisztítva várta a neonatológust, én meg éppen a plancentát szültem meg. Nem éreztem. Nem szakadtam, nem repedtem, és végre, négy és fél nap óta először, nem fájt semmi. Nesze neked szülésélmény, mire elkezdődött volna, véget is ért. De nem érdekelt, semmi nem érdekelt tovább, belevesztem azokba a mindent tudó, hatalmas babaszemekbe. Az emlékek tompulnak, a babaszemek ragyognak. Minden helyrebillent. De most egy darabig nem akarok kétcsíkos tesztet látni...

Meni