Eljött a nagy nap. Hazamehettünk. Egy hétig voltunk otthon. Otthon nem hízott semmit, mert a cumisüvegből nem tudta szívni a tejet. Elfáradt, és úgy elaludt, hogy alig lehetett felkelteni. Egy hét után mentünk a gyerekorvoshoz ő megvizsgálta, aki mondta, hogy nagyon szürkének látja a kisfiamat, és hogy menjünk fel még ma Debrecenbe megnézetni. Felmentünk. Jók voltak az eredményei, de estére már bent tartottak minket.
Este 11-kor jött egy ápolónő és elvitte a kisfiamat a kiságyból. Hiába kérdeztem, hogy hova viszik. Senki nem mondott semmit, csak hogy a PIC-re. Egy óra múlva telefonáltak, hogy másnap jön a kardiológus és ránéz a gyermekre, ne aggódjak, nincs semmi baj. Nem láttam a kisfiamat, csak másnap. Beköltöztem az anyaszállóra, pont a kisfiam felett egyel.
Kiderült, hogy valami vírust kapott el, és oxigénre van szüksége. És addig nem jöhetünk haza, ameddig nem lesz minden rendben. Két hét után már csak arra vártunk, hogy egyen szájon keresztül is szépen, ne csak szondán, és mehetünk haza. De a kisfiam nem bírt enni, csak 10-20 ml-ket. (50 ml volt az adagja), elfáradt. Elaludt. Ez így ment pár napig. Aztán a főorvos felajánlotta, hogy tesznek be neki egy gasztrotubust, és azon keresztül fog enni. (Egy kis tubus lóg ki a hasából, és fecskendővel etetem.) Belementem, hiszen a kisfiam két hónaposan 2000 gramm volt. És hiába volt éhes, nem tudott enni, mert elfáradt. Nem volt annyi ereje.
Megműtötték. Egy hét lélegeztetőgép, másfél hét CPAP, utána megint egy hét lélegeztetőgép, megint egy hét CPAP. Közben megsürgették a genetika eredményt, hogy kiderüljön, mi baja van pontosan a kisfiamnak. Hát kiderült. A kisfiamnak mozaik 9 triszómiája van. 1/1000000, hogy ilyen kisbaba szülessen. Magyarországon akkor ő volt az egyetlen. Ez egy nagyon súlyos rendellenesség. Maximum, nagyon maximum két évet adtak neki. Agy, szív, tüdő, vese, rekeszizomsérv, epilepszia és oxigénhiány. Ezekkel küzdött a kisfiam.
Két hónap múlva haza engedtek minket. Azidő alatt rengeteg minden történt velünk. Megtámadta a kisfiam a tüdejét egy vírus. Állandóan szívni kellett az orrát és a garatból a váladékot, különben fuldoklott volna. Két hónap után azt mondták hazamehetünk. El tudom látni. Csövön keresztül etetni, epilepsziás rohamokat kezelni, szívni egy hosszú csővel a garatból a váladékot, és folyamatos oxigén 0-24-ben. Megmutatták az újraélesztést, nem gondoltam volna, hogy valaha használni fogom. Haza jöttünk.
Az első egy hétben nagyon rossz volt. Nem tudtam elmenni fürdeni sem, csak ha valaki vigyázott rá. Mert hiába volt szívhangfigyelő és pulzoximéter, egyszerűen volt, hogy a rohamainál egyik sem jelzett be. Ezért ő 0-24 es figyelmet igényelt. Egy hét eltelte után azt hittük, javul az állapota. Két hétig nem volt rohama. Nem volt annyi váladék már, amit szívni kellett volna neki. És már szájon keresztül is evett egy kicsit! Az oxigént is tudtam neki egy kicsit csökkenteni. Ja, és átfordult! Amire mindenki azt mondta, hogy nem lesz képes rá. Azt hittük, innentől sínen vagyunk. A kisfiam állapota egyre jobb.
Aztán az egyik nap déltől fura „rohama” volt. Nem olyan, mint a szokásos epilepszia. Most fuldoklott. Felakadt a a szeme. És inkább hasonlított fulladáshoz, mint epilepsziához. Abbahagyta. Aztán két óra múlva megint elkezdte, ezért kihívtuk a mentőt. Bekerültünk újra az egri kórházba. Este 8-tól éjfélig semmi baja nem volt. Vigyorgott. Aztán éjfélkor kezdődött a pokol számomra. Jöttek megint ezek a „rohamok”. Most végre az orvos is látta, hogy mit csinál. Azt mondta, hogy ez epilepszia, hiába mondtam, hogy nem így szokta csinálni.
Körülbelül 30-40 epilepsziás rohamot láttam tőle, és ez nem olyan volt! Fulladt. Beadták neki az epilepszia ellen a gyógyszert a végbelébe. Aztán kapott vénásan is gyógyszert. Szájon keresztül is. De egyik sem hatott. Otthon, amikor epilepsziás rohama volt, mindig hatott neki, de most nem múlt el neki. Inkább rossz lett az állapota. Már levegőt is alig kapott, ezért ráhelyeztek egy oxigénmaszkot, és félrehívott az orvos, hogy hívják a mentőket es átszállítanak minket Debrecenbe, mert ott biztos tudnak rajta segíteni.
Ekkor már hajnali 1 volt. Elindultunk. Két óra volt, mire el tudunk indulni. Én a mentőkocsiban elöl ültem, hátul pedig két mentős vigyázott a fiamra. Villogva mentünk végig. Én húsz perc után elaludtam, annyira ki voltam merülve. És egyszer csak arra riadtam fel, hogy állj félre gyorsan. Hátraszaladt a mentő, aki a kocsit vezette. Hárman voltak a fiamnál hátul. Semmit nem tudtam, hogy most mi történhet. Hátranéztem, de odaraktak egy táskát, hogy ne lássam, mi történik. Egy kis hézagon láttam, hogy pumpálják a kisfiamat.
Egy világ omlott össze bennem. De nem fogtam fel. A kisfiamat kétszer élesztették újra a kórházban, és én is kétszer élesztettem otthon újra. És hittem benne. Ha nekem ment, nekik is fog. A kisfiam erős. Számtalanszor bebizonyította. 2:30-tól egész 4:40- küzdöttek érte. Jött egy másik mentőkocsi. Szóltak, hogy át kell szálljak abba. Ott volt egy mentős, ő vigyázott rám. Átjött egy mentős. Kihívott engem az útra. Elmondta, hogy a kisfiam nagyon beteg, és hogy ők mindent megtesznek. Nem akarnak elkeseríteni, de már órák óra élesztik. Bármi történhet, ezért még bizakodjunk. De inkább menjek át hozzá. Köszönjek el tőle.
Istenem. Amit akkor éreztem! Ahogy megláttam őt… Megpusziltam. Elmondtam neki, hogy én vagyok a világ legbüszkébb anyukája, és bárhogy alakul, mindig az én kis hősöm lesz. Könyörögtem, hogy segítsenek neki. Kiküldtek, hogy csinálják tovább. Harminc perc múlva jöttek, hogy látnak egy kis hajszálnyi esélyt, ezért visszafordulunk a kórházba a sürgősségire. Olyan boldog voltam! Tudtam, hogy sikerülni fog. Nekem van a világon a legerősebb kisfiam. Kicsit megnyugodtam. Aztán a kórház előtt álltunk húsz percet. Nem tudtam, mi történik. Úgy átszaladtam volna a másik kocsiba! Hogy mi van már. Miért nem szaladnak? És megtörtént, amitől mindig is féltem. A kisfiam angyalka lett.
Átengedtek hozzá. Nem tudom megmondani, mit éreztem. Végtelen szomorúságot, dühöt, és tulajdonképpen fel se fogtam. Telefonáltam mindenkinek. A férjemnek is. Csak tartottuk a telefont, és sírtunk. Sikítottunk. Felvitték a kisfiamat a kiságyába, ahol feküdt a kórházban. Lerakták. Betakarták. És odaengedtek hozzá. Magunkra hagytak. 4 hónapos volt, 3500 gramm. Egy igazi kisangyalt vettek el tőlünk. De az egyetlen dolog, ami miatt kicsit elviselhetőbb ez a nagy fájdalom, hogy ő már nem szenved többet. Hogy végre pihenhet. A szívünkben mindig velünk lesz…
L.
