1. rész

2016. március 31-én császármetszéssel jött a világra kislányom, Dóra Anna. 36 évesen, az első terhességemből, az első gyermekem. 2016. július 27-én, 118 nappal később került le a hasamról a kötés. Hogy az hogyan lehet, amikor a császármetszés átlagos gyógyulási ideje 6-8 hét? Hogyan lett ebből 16 és fél?

Nos, a történet: április 30-ra voltam kiírva. A terhességem tökéletesen eseménytelen volt; nem volt hányinger, hányás, kívánósság, undorodás, rossz alvás, elgémberedett, fájdalmas végtagok és a többi. Magyarul egy álomterhesség volt. Szépen eljártam a kötelező vizsgálatokra, orvost nem választottam a „több szem – több csipa” elv alapján, mondván minél többen látnak, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ha valami nincs rendben, azt észreveszik. Minden rendben valónak tűnt – eltekintve a vérképemtől, mely folyamatosan gyulladást jelzett. Ez odáig fajult, hogy januárban a háziorvosom a kórház hematológiai osztályának egyik főorvosával konzultált. A hematológus véleménye szerint így reagált a testem a magzatra. Ez január 31-én történt.

Február hónapban – a sok januári találkozó hatására nem találkoztunk a védőnőmmel. Március hónapban, a 31-i, csütörtöki nappal együtt összesen kétszer voltam orvosnál és egyszer külön a védőnőnél. Egyetlen panaszom volt ekkor – ez pedig a dagadó láb. Viszont tekintettel, hogy a mérésekkor nem volt rossz a vérnyomásom és a vizeletemben sem volt fehérje, mindannyian elfogadtuk, hogy az akkor már kb. 25 kg-mal nagyobb súlyomat viseli nehezen a lábam. Március 31-én, 36 hetes terhesen megjelentem a kötelező ultrahang, ctg, vérvétel, védőnő és nőgyógyász „körön”. És itt borult fel minden…

Jött a védőnőnél a szokásos párbeszéd: Ha már állok, akkor lépjek fel a mérlegre! Ránézett a lábamra és megkérdezte, hogy: Hogy néz ez ki?! Mondtam, hogy hát így… Na, akkor vérnyomás. 150/101. Nézzük azt a vizeletet! És fehérje volt benne. A védőnő azonnal átvitt a nőgyógyászhoz, aki ránézett az adatsorra, és rám nézve azt kérdezte, hoztam-e magammal holmit?! Merthogy ez toxémia, és azonnal kórház.

Haza, összepakolás, vissza, terhespatológia, ágy. És elkezdődött a vérnyomás-méregetés, majd egy puff a nyelv alá, majd mérés, majd két gyógyszer, majd mérés, majd két puff, majd mérés, majd magzati tüdőérlelő injekció, majd mérés. És a szülőszoba (ekkor már 200 felett volt a vérnyomásom). Ez délután négykor volt. Hívtam a férjemet, anyámat, hogy bizony én itt vagyok, és infúzió, és magzatmonitor, és állandó vérnyomásmérés. Sok gyógyszer – jó vérnyomás, kevesebb – rossz vérnyomás. Az ügyeletes orvos este nyolckor jött. Hát itt nem lehet várni, meg kell császározni.

Ahogy az elején írtam, első terhesség, első gyerek és nem terveztem császárt. No, meg nővér, szülésznő és orvos sem vagyok. Vagyis halvány gőzöm nem volt arról, hogy mi történik velem. A gyógyszer adagjának változtatgatása miatti vérnyomás-ugrálás totál kikészített; úgy fájt a fejem kb. este hatra, hogy már azt sem tudtam, hol vagyok. Simogattam a hasam, hallgattam a lányom szívverését és igyekeztem kitartani.

Ahogy a döntés megszületett, a szülésznő elkezdett felkészíteni. Ez inkább fizikálisan, mint mentálisan történt. Az egyetlen, ami a beavatkozással, az azzal kapcsolatos tudnivalókkal volt fűszerezve, az az volt, hogy ha gond van a lányommal, akkor tekintettel, hogy amely kórházban voltam, nincs koraszülött osztály, így azonnal viszik egy másik kórházba, ahol van. Én akkor mehetek utána, ha lesz székletem. Borotválás, ágytálazás, adatfelvétel (gyerek neve, stb.).

Egy sürgős hasi műtét miatt este tízkor kerültem a műtőbe. Megjegyzem, a gerinc-érzéstelenítés a föld legjobb dolga, bár engem ez akkor abból a szempontból érdekelt, hogy a fejfájásom, mely azt is megakadályozta, hogy rendesen lehajtsam a fejem (ez egy műtősfiú segítségével ment, aki szó szerint ránehezedett a tarkómra), hogy a hátam a megfelelő szögben legyen a szúráshoz, egy csapásra elmúlt. Hozzáteszem a következő pillanat a rémületé volt, mivel egyetlen mandulaműtéten kívül (17 évesen) a közelében nem voltam kórháznak, de még orvosnak sem igazán, mert igazítani akartam a lábam és nem volt lábam. Panaszomra rögtön kaptam a választ; jaj, igen, elfelejtettük mondani, hogy mi fog történni. A lényeg, hogy a kislányom 22 óra 15 perckor kikerült a hasamból. Megmutatták; egy szürke kis gombóc volt, az egyetlen, amire emlékszem, hogy bevillant: Vajon kitől örökölte az orrát?! Őt elvitték. Kb. háromszor feltett kérdésemre, hogy minden rendben van-e, nem kaptam választ, majd egyszer csak meghallottam őt; már rendbe rakva, felöltöztetve hozta a nővér; ordított és már nem volt szürke.

A műtét vége felé sikerült hánynom egyet, melynek nagy része a hajamban kötött ki, mivel csak tessék-lássék volt a fejem az a bizonyos sapka.

Kikerültem az osztályra, jött a férjem, hozta a telefonjával készített képeket a lányunkról, elmondta, hogy végig vele lehetett és minden rendben, oxigént kap, meg gyógyszert, megelőzési céllal, de semmi baja, nem viszik sehova.

Mivel a vérnyomásmérő rajtam volt, így folyamatosan jött a nővér ellenőrizni azt. Hajnali négy-öt között majdnem a teljes érzékelés visszatért. Közben minden alkalommal kérdeztem, hogy rendben van-e a lányom. Ahelyett hogy megtett volna húsz lépést és a csecsemős nővértől megkérdezte volna, mindig azt a választ kaptam, hogy:

„Ha baj lenne, úgyis szólnának!”

Biztos én vagyok a hisztérika, de engem totál kiakasztott ez a válasz. Szóval nem voltam nyugodt. Hat óra körül megkérdezte, hogy fel tudom-e emelni a csípőm, mert akkor megmosdatna. Mondtam, hogy persze, így megszabadultam a katétertől is, ő pedig megmosdatott. (Megjegyzem, sosem voltam egy meztelenkedő ember, zavart, ha kilóg valamim – itt már nem érdekelt, csak láthassam a lányom.) Megtörtént a váltás, jött a nappalos, hogy fel tudok-e kelni, mennyire fáj?! Kérdeztem, hogy hol a gyerekem? Mire mondta, hogy a folyosó másik felén. Kérdeztem, áthozzák-e. Mondta, hogy nem. Mondtam, hogy ez esetben nem kérdés, hogy fel tudok-e kelni. Felkeltem, segített felvenni a bugyimat, mivel ugye nem kicsit véreztem. Elmentem fogat mosni, igyekeztem arcot mosni, kifésülni a hányás maradékát a hajamból. Jött, hogy várjak, mindjárt hozza a tolószéket. Na, itt mondtam, hogy most volt elég, ha el tudtam menni a mosdóig fogat mosni – csukott ajtónál, egyedül, akkor simán átsétálok a folyosó másik felére.

Így is lett, ő hozta a csomagjaimat, kiléptem a folyosóra, már ott ült a férjem, mivel ugye nem készültünk pelenkával és popsitörlővel, amit az osztályra vinni kell, azokat hozta kora reggel. És végre láthattam és megfoghattam a lányomat. Őróla ebben a történetben mélyebben nem mesélek, mivel vele minden, de minden rendben volt és van! Csütörtökön éjjel született, és már kedden mondta a doktornő, hogy részéről a Dorka mehet haza.

Itt kezdődik az, ami miatt úgy döntöttem, hogy leírom, mi történt, hogy mások okulhassanak.

Dorka anyukája

(Folytatjuk!)