Húszéves vagyok, van három édestestvérem: egy nővérem és két húgom. Édesanyám 17 éves volt, amikor megszülte a nővéremet, édesapám 20 évesen lett apa. Sajnos nagyon problémás a családom, nehéz gyerekkorunk volt. Fizikailag és érzelmileg is bántalmazva voltunk, már mióta az eszemet tudom. 2008 nyarán apám és anyám váratlanul bejelentették, hogy elválnak. Mi mind a négyen anyával maradtunk. Apu elköltözött. Jó ideig nem jutott más az asztalra, csak vajas kenyér/zsíros kenyér, mindeközben anyám napi hat-nyolc doboz sört, és egy doboz cigarettát vásárolt magának. Végül a tetőpontra hágott a huzavona, és váratlan fordulat állt be az életünkbe: anya összepakolta a cókmókját, és lelépett. Ezt megelőzően annyit közölt velünk:

„Dolgom lesz a városban, este jövök.”

Ezután a mondat után testvéreimmel nyugodtan mentünk iskolába,hiszen úgy tudtuk, délután anyu hazavár. Nem tudom akkor, abban a pillanatban melyiket éltem meg rosszabbul: azt, hogy nem dolgozott, és csak az állami juttatás(ok)ból éltünk; vagy a pillanatot, amikor a 9 és 7 éves testvéreimmel betoppantam a lakásba, és csak az üresség fogadott minket minden helyiségben; vagy a rádöbbenést, hogy az oly sokszor elhangzott: „elmegyek világgá, és örökre itt hagylak titeket” mondat varázsütésre valósággá vált.

Ami a húgaimat illeti: hogy abban a pillanatban mit éreztek, nem tudhatom. De az egészen biztos, hogy ennek az esetnek mély hozadékai vannak. A legkisebb húgom, ő most 15 éves: szinte neki a legnehezebb ezt feldolgozni, hiszen egészen születése óta, ANYA volt a mindene! Rengeteget beszél róla, és nem tud gátlások nélkül  elé állni, szinte érezni lehet a feszültséget kettejük közt, és hogy ez az esemény még nem egy heg, hanem egy seb. Nagyon hiányolja azt a valakit, aki betölthetné az anyaszerepet az ő életében, és nem vagyok biztos benne, hogy ez a hiányérzet valaha is enyhülni fog.

A második húgom 17 éves: mindig is inkább apás volt, viszonylag jó kapcsolatot ápol a anyuval. De ha szóba kerül a téma, ő csak szánalomról, és dühről beszél, sőt, többször kérdőre is vonta már anyát, hogy mi ért meg annyit, hogy ott hagyjon minket. Soha nem kap választ, és valószínűleg nem is fog. Mivel még ha érződik is rajta, hogy hiányolja anyát, akkor se beszél róla.

A legeslegkomolyabb, több ártatlan életet befolyásoló következménye ennek a történésnek, a nővéremnél van: ő 22 éves. Férjnél volt. Van két tündéri kislánya, 2,5 éves az egyik, illetve 9 hónapos a másik. Állami gondozásban vannak, körülbelül öt hónapja. Öt hónappal ezelőtt vitte be őket Budára, egy babaotthonba, azzal az ürüggyel, hogy „nem alkalmas anyának, nem szeretné felnevelni a gyerekeit”. Azóta se látogatta meg őket.

Most, 2015-ben odáig jutottunk, hogy évente kétszer találkozunk anyuval, ritkán telefonon is beszélgetünk, de ha nem muszáj, nem keres minket. Szinte minden fontos eseményt kihagy: ballagás; szalagavató, stb. Nem beszél a történtekről, úgy csinál, mintha ez az egész meg se történt volna, és az évi két találkozót is végigszínészkedi, megpróbál belebújni a „mintaanya” szerepébe, ami természetesen nagyon átlátszó.

A két húgom és közöttem kialakult egy semmihez se fogható kötelék. Attól a naptól kezdve, hogy anya elment, minden nap együtt vagyunk, mindent elmondhatunk egymásnak, és ha kilométerek választanak el minket, akkor is érezzük, ha valami baj történt a másikkal. Nem tudom, mi lesz öt-tíz-tizetnöt év múlva, de nem gondolom, hogy bármelyikünk is ki tudja majd tiszta szívvel, őszintén mondani az „Anya” szót. Inkább egy mesebeli teremtmény jut a szóról eszünkbe, mintsem az a nő, aki megszült minket.

Virág

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?