Sokat tanakodtam, hogyan is kezdjek neki ennek az irománynak, miként is lehet felvezetni a témát, ami hetek óta marja a belsőmet. Aztán arra gondoltam, az a legegyszerűbb, ha belevágok a közepébe. 18 és 22 éves korom között bántalmazott az akkori párom. Nem fizikálisan, lelkileg. Sokszor eszembe jut, hogy talán jobb lett volna, ha inkább felpofoz, amikor először rátör az őrület, mert egy pofon „kézzelfogható”. Annál tudtam volna, hogy most azonnal menni kell, messzire ettől az embertől. A megalázásokkal és elnyomásokkal nem tudtam mit kezdeni. Éreztem, hogy nem jó, hogy valami nem úgy működik, ahogyan kellene. Nem tudom megfogalmazni, mit gondoltam akkoriban erről, és mégis mi tartott mellette. A mai napig fogalmam sincs, miért maradtam vele ennyi időt, miért békültem ki vele rendszeresen. Kb.2 évvel ezelőtt keveredtem a Nane oldalára, és ott olvastam először a lelki bántalmazásról. Ledöbbentem, hogy az ott felsorolt dolgok zöme megtörtént velem is. Aztán a második sokk két napja ért.

Egy másik weboldalon kitöltöttem egy felmérést a testképpel kapcsolatban. Volt egy ikszelős rész, ahol ki kellett választani, hogy mik igazak rám. (Pl.: A párom/volt párom nyilvánosan megalázott). Ijesztő volt a sok x. Aztán lassan jött is a felismerés: 18 éves korom óta nem merek csinos lenni. De kezdjük a sztorit az elején. Igyekszem nem túl hosszú lenni, hogy ne legyek túl unalmas.

18 évesen egy szórakozóhelyen ismertem meg G-t. Egy évvel fiatalabb volt nálam, de ez csak az első randinkig zavart. Sok nevetés, hosszú beszélgetések, ahogyan az az elején lenni szokott. Iskolások voltunk még mindketten, én abban az évben érettségiztem, neki még volt egy éve a szakmunkás vizsgájáig. Az első szerelem volt nekem a szó minden értelmében. Nagyjából fél év után kezdődtek a gondok, amiket akkor észre se vettem. Nem engedte, hogy szoknyát hordjak, nem vehettem fel dekoltáltabb felsőket. A miértekre a válasz az volt, hogy mert barátom van, ne akarjak másnak tetszeni. Én csak neki akartam, de az mindegy volt. Szerelmes voltam, teljesítettem a kérését.

Azután jött a smink. Ugyanez a párbeszéd. Utána a bulik. Az a lány, akinek barátja van, ne bulizzon, mert akkor biztos pasizni is fog. (WTF??) Két év együttjárás után már eléggé eldurvult a helyzet. Igyekezett eltiltani a barátnőimtől, mert az összes kurva, és rossz hatással vannak rám. Ha valamiben nem értettem vele egyet, egyből jött a kérdés, hogy melyik kurva tömte tele a fejem, magamtól ilyen nem jutna eszembe. (Például miért nem vehetek szoknyát legalább olyankor, ha vele vagyok.) Egy idő után akármit csináltam, minden rossz volt. Minek megyek főiskolára, a diploma felesleges, bezzeg ha dolgoznék. Minek akarok kimozdulni otthonról, tévét nézni is jó. Minek akarok közös nyaralást, az unalmas. Miért festettem ki a körmöm, kurvás. Miért nem próbálok a kedvére tenni, miért ellenkezem vele állandóan. (Bár tényleg ellenkeztem volna).

Két év után szakított velem. Életem egyik legmegalázóbb beszélgetése volt. Közölte, hogy rettenetes vagyok, elviselhetetlen, velem nem lehet kibírni, örüljek, hogy ő eddig eltűrt maga mellett, más ennyit sem fog, stb. Néhány hónap múlva visszasírta magát, én megbocsájtottam. Na, itt indult be a dolog igazán. Rendszeres alázások, fenyegetések. Ha épp bekattant és vezetett, rendesen halálfélelmem volt mellette. Napokig nem állt velem szóba, mert a keresztanyám adott nekem egy felsőt, ami a mell részénél áttetsző volt. Szerinte nem szabadott volna elfogadnom, mert ő nem szereti, ha ilyenben járok. Volt, hogy elvitte, eltörte, széttépte a számomra fontos dolgokat. Nem akarok untatni senkit a részletekkel, mindenesetre azt tudni kell, hogy szerencsémre mi soha egy percig nem éltünk együtt. Talán ez volt az oka, hogy nem bántott fizikálisan soha, azt ugyanis a négy évünk alatt kifejtette egy párszor, hogy egy alapos verés már rám férne, anyámék megnevelhettek volna. Egy új szerelem segített kilépni ebből a rémségből, aki nem más, mint a férjem. Innen is köszönöm neki! G még egy darabig zaklatott és fenyegetett, de idővel szerencsére eltűnt.

Tudom, vannak, akik nálam sokkal rosszabb helyzeteket is átéltek, idáig engem se foglalkoztatott igazán ez a dolog. De most, mint valami kifakadt gennyes seb öntik el az agyamat az emlékek, és az érzések. Tudom, hogy el kell engednem, szerencsére ez a múlt, mostanra tudom, hogy nem én és nem a barátaim voltunk rosszak és elviselhetetlenek, hanem ő. Arra nem jöttem rá, hogy mitől volt egy ilyen fiatal fiúban ennyi agresszió, mivel váltottam ezt ki. Tudom – bár sose mondta –, hogy frusztrálta az elejétől, hogy okosabb (jobb tanuló) voltam, mint ő, de ezen túl nincs ötletem.

Vicces, most amikor megírtam mindezt, se vagyok 100 százalékig biztos abban, hogy ez már bántalmazás kategória vagy csak én reagálom túl. Sokszor eszembe jut, vajon más lányokkal is ilyen-e, vagy csak velem volt bátorsága keménykedni, mert én hagytam. Erre persze soha nem kapok már választ.

Azért írtam meg ezt a posztot, mert úgy érzem, ezzel egy nagy adag gennyet kiengedek magamból. (Senkinek nem beszéltem még róla.) Mivel rengeteget olvasom a Bezzeganyát, adott volt, hogy ide küldöm be. Remélem, megjelenik, és ha az olvasók között csak egy lesz, aki magára ismer és elgondolkodik, hogy normális-e, amiben él, már megérte leírnom mindezt! Köszönöm a figyelmet!

O.