Nyáron történt. Egyik este halk nyávogást hallottam, miközben lányommal a teraszon játszottunk. Körülnéztem, semmi. Később megint megütötte a fülemet az ismerős hang. Körbesétáltam a kertben, a farakás mellett már egészen hangosan hallottam a nyávogást. Közelebb léptem a farakáshoz, hogy jobban szemügyre vegyem. Már sötétedett. Hirtelen egy kicsi, fekete macska bújt elő és nézett velem farkasszemet. Pár hetes lehetett.
Na, jó, gondoltam, te sem a legjobb helyre jöttél. Én nem szeretnélek megtartani. Volt nekem gyermekkoromban rengeteg, perzsa macska, lakásban tartott is. Szeretem őket – inkább macskás vagyok, mint kutyás – de azt hiszem, kimacskáztam magam hosszú időre. Felnőtt életem egyetlen macskája pedig – hiába oltattuk, gyógyíttattuk, vigyáztunk rá – két velünk töltött év után elköltözött. (Vagy inkább nagy valószínűséggel beolvadt a helyi táplálékláncba, közel az erdő.)
A férjem megjött munkából, nahát, ez pont olyan, és pont ide, hozzánk. (Még hónapokig lefékezett minden fekete macska mellett, ami a közelben bóklászott, miután a miénk eltűnt. Talán meg merem kockáztatni, hogy inkább az övé volt.) Adott is neki enni. Mert hát, ha már itt van, nem pusztulhat éhen szerencsétlen. Elmenni így sem, úgy sem fog. Talán meg kellene keresni az anyját? Vagy az anyamacska gazdáját? Két macska is lődörgött arra azokban a hetekben. Volt egy sejtésem, hová tartoznak, de nem jártam utána. „Elnézést, az önök macskája volt vemhes az elmúlt hónapban. Igen? Akkor áthoznám a kölyköt.” Na, persze. Ahol érdeklődtünk, ott senkinek sem kellett és senki nem gondolta, hogy hozzá tartozik. A macska úgy döntött, a teraszra költözik. Megtartsuk – ne tartsuk, de ha nem, hová tegyük, ha igen, akkor el kell vinni oltatni. A menhelyre nem fogják bevenni, valahogy a macskákat nem látják szívesen. Talán mert önellátóbbak, mint a kutyák. Néztem a honlapot, már próbáltam egyszer évekkel ezelőtt, egy idős néni kért meg, hogy nézzek utána. „Ja, macska, hát nem tudom. Talán hívjon vissza egy-két hét múlva.” Szóval fel sem hívtam. Aztán nagy nehezen találtunk neki gazdát. Olyan helyre került, ahol már élt öt macska, kapott korban hozzáillő játszópajtást és szoptatós anyát is. Az új gazdi hozományt is kért, 4000 forintért macskakaját. Hát egye fene, ha már befogadja, ennyin nem fog múlni. Szerencsére a lányomat nem érdekelte annyira és nem bánta, hogy elajándékoztuk.
Bár sikerült gazdát találni neki, én mégis dühös vagyok. Mert majdnem biztosra veszem, hogy az anyjának van gazdája. Vagy van valaki, akinél meghúzza magát, enni kap. Bár gondolom a felelősségvállalás nem teljes körű, mert akkor feltűnt volna, hogy vemhes a macska. Vagy fel is tűnt, de hát szerencsére lerendezte a dolgot valaki másnál. Probléma megoldva. Nekem ez nem fér bele az állattartásba. Vagy gondoskodjon róla a gazdi minden téren, vagy ne tartson állatot. Ne varrja más nyakába a felelősséget. A macska ugyan gazda nélkül is megoldja az életét, de a kutya már kevésbé, és kóbor kutya is van elég. (Talán olvastátok hogy mi történt Romániában. 70 000 elvadult kóbor kutya garázdálkodik szerteszét, veszélyt jelentve a környezetükre. Ennyi ebnek már nem lehet gazdát találni. És a kutya nem a fán terem, igen, ezt valahol, valamikor az emberek szúrták el, nagyon.) Csak ezért született ez a poszt. Mert a felelős állattartástól még ez az ország is nagyon messze van.
Juditty
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
