Tudom, hogy nagyon sok kritikát és követ fogok kapni de, megírom a történetemet. Az egész úgy kezdődött, hogy amikortól már képes voltam felfogni dolgokat, nagypapám egyfolytában azt mondta, hogy ne szüljek gyereket, mert csak szenvedni fogok. Egy időben nem is figyeltem rá, mert úgy gondoltam, hogy ha nekik nem volt jó, attól még nem lehet az egy olyan rossz dolog. De aztán ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem látni, hogy miről is beszélt a nagypapám, és eldöntöttem, hogy nekem NEM KELL GYEREK.
Nem azért mert egy antiszoc hülye picsa vagyok, aki nem tartja tiszteletben az élet rendjét, hanem mert egyszerűen nem tudnám végigcsinálni azt a tortúrát, ami egy gyerekkel jár, és mert úgy érzem, hogy egyszerűen nem lennék boldog. Sokszor éreztem már kis időkre, hogy talán mégis jó lenne, mégis boldog lennék, de aztán ez az érzés el is múlt. Ott van a visszatartó erő, a szülés, amit nemhogy szépnek nem tudok látni, de szerintem maga a horror. Nagyon sok mindent hallottam már különböző emberekről, és arra jutottam, hogy én ezt az élményt soha nem szeretném átélni. A gyerek felnevelését meg mégúgyse.
Persze ott a nyomás, hogy a párom szeretne, meg édesanyám már nagyon szeretne unokázni, meg ő is kibírt ötöt. Meg persze a társadalom is elvárja, a főnököm is kérdezgeti, hogy mikor jön már a baba, mert bezzeg az ő felesége ebben a korban már a másodikat várta, de semmi nem tud meggyőzni. Tudom, hogy ez így nem egy szép történet, de nem tudok semmit csinálni, és nem tudok máshogy érezni akkor sem, ha fejre állok.
Így huszonöt évesen lehet, hogy még fiatal vagyok, hogy a sorsomat így előre eldöntsem, de ezt érzem sajnos, vagy nem sajnos, nem tudom. De azért nagyon örülök neki, hogy van egy párom, aki mindenben mellettem áll és nem erőltet semmi. Mi lenne, ha teherbe esnék? Nem tudom. Nagy valószínűséggel megtartanám. Nem tartom magam olyan szörnyű embernek sem, hogy megöljem.
P.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
