Hát szóval nem írtam egy ideje, mert el voltam foglalva azzal, hogy megalapítsam Ghostmannek a világ legtürelmesebb férfija címet. Aki úgy gondolja, hogy nem illik fényezni a saját párunkat, az kérem, figyelmesen olvassa el az alábbi posztot, mert körülbelül 95 százalékos biztonsággal tudom garantálni, hogy pár perc múlva gyökeresen megváltozik a véleménye.
Azt sem tartom kizártnak, hogy jópáran felajánlják adójuk egy százalékát ennek a nemes céllal létrehozott Ghostman-támogató alapítványnak a javára. Ha pedig kormányközeli ember olvasná, tuti elkülönítenek számára egy kisebb összeget a katasztrófaalapból.
Nos, először is lenne egy jó tanácsom a lombikra készülő, lombikot fontolgató párok számára: lehetőleg ne időzítsék a beavatkozás időpontját
- lakásfelújítás/költözés VAGY
- esküvő VAGY
- munkahelyváltás
környékére, ha egy mód van rá. Amennyiben a VAGY szócskát ÉS-sel helyettesítjük, rögtön egy olyan halmozottan hátrányos és terhelt szituációban találjuk magunkat, amiből nap mint nap viccesebbnél viccesebb jelenetek származtathatók. A vicces jelző itt szigorúan csak bizonyos idő után visszatekintve értelmezhető, természetesen.
A lakáskérdésnél ugye már a kiválasztásnál érdemes a jövőbeli szempontokat figyelembe venni, tudniillik legyen játszótér, legyen lift és abba beférjen a babakocsi. De mi a helyzet az ikerbabakocsival? - Hm, hát ebbe a liftbe nem fér be egy egymás melletti ikerbabakocsi! Ez nem lesz jó, így eléggé le van szűkítve a választási lehetőségünk. Nem szeretem, ha ennyire be van határolva. – Ha ikerbabakocsi kell, akkor maradhat esetleg a tárolóban. - Hát jó, akkor maradjon ott, de oda befér? - Befér. - És a játszótér körbe van kerítve? Nem mennek oda a kutyák? - Még nincs, de körbe lesz. - Jaaa... jó.
Két szoba. Egyik a háló, másik a nappali-konyha. De nem, de nem, a kisszoba az a gyerekszoba lesz. - Jójó, később az lesz, de addig használhatjuk? - Na jó, addig. De a beépített szekrény nem lehet tükrös! És a nappaliban a kanapé is kihúzható legyen, ha kiszorulunk a szobából. De addig befér a franciaágy mellé egy kiságy? - Be. - És kettő?
- Megoldjuk... - Tudod mit, legyen mégis inkább tükrös a szekrény. Nehogymár a meg nem fogant gyerekeink lakberendezzenek! - Jó. - De és ha beleesnek? –Nem fognak, Virgili. – Honnan tudod? – Mert okosak lesznek, és szépen játszanak majd.
Az esküvőszervezést viszonylag rövidre zártuk, köszönhetően annak, hogy megtizedeltük az előzetesen tervezett vendégsereget, így csak a két szűk család fog izzadt tenyérrel könnyet visszafojtani a ceremónián. Száznegyven helyett tizennégy, ez aztán a hatékonyság! Bármely multikatona megirigyelné ezt a projektmenedzsmentet. A gond csak az, hogy az esküvő napja beleesik a stimuláció időszakába. Már látom is magam előtt a címlapokon: BOTRÁNY! SZURKÁLÁS AZ ESKÜVŐN. MAGÁT SZURKÁLTA A MENYASSZONY. De a legnagyobb dilemmámat szerencsére a dokinő eloszlatta: nyugodtan koccinthatok újdonsült férjemmel! Mondjuk azt nem szavatolta a doktornő, hogy addig nem fogom halálba szekálni Ghostmant a teljesen kiszámíthatatlanul rám törő érzelmi hullámzással, annak minden elő-és utórezgésével olyan szintig, hogy sikítva menekül majd szende, iruló-piruló arája elől.
Mondjuk ha kibírta, hogy a karnisfelfúrás kapcsán kiborult tipliket megtapostam, elátkoztam, felrúgtam, majd elcsattogtam a lakás másik felébe és mintegy tipliellenes bosszúhadjáratom megkoronázásaképpen irgalmatlanul bevágtam a szobaajtót, majd hangos óbégatás mellett az ágyra vetettem magam... meg azt is, hogy a nehezen kinyíló rizseszacskó egyszercsak megadta magát hajthatatlan törekvésemnek és megadóan felhasadt, nyílt utat engedve körülbelül egymillió szem rizsnek szanaszét a frissen kinyalt konyha-nappali minden egyes négyzetcentiméterén, amin érthető okokból újfent felhúztam magam. Ám ezúttal nem a vétkes rizsszemeken álltam bosszút, hanem az első kezem ügyébe kerülő fakanállal püföltem a mosogatókagylót.
És mit reagál mindezekre Ghostman? Elnézően mosolyog, esetleg kicsit nevet, a helyzet drámaiságától függően, maximum leszínésznőz, de csak enyhébb esetekben. És persze előveszi a proszívót, és összeszívja a kínányi rizsszőnyeget, és felszedi a megtaposott tipliket és elrakja őket, tán még a rontást is leszedi róluk. És elcsitítja az óbégatást, és elteszi a fakanalat. Bár a kiflitésztát, ami nem és nem volt hajlandó megkelni, na, azt még ő sem tudta megmenteni, az gyönyörű ívben a kukában landolt. Mondjuk az meg is érdemelte.
Azt is elnézi nekem, hogy felszedem az utcán az összes földön talált játszócumit. És hagyja magát meggyőzni, hogy két héten belül hármat találni bizony égi jel, és mi ez, ha nem üzenet? Kettő rózsaszín, egy átlátszó. Na, mi következik ebből? És szó nélkül zsebre teszi az újszülöttzoknit, amit azért vettem (hármat), hogy bizonyítsuk a gyerekeknek, hogy mi hiszünk bennük és a születésükben, mert ki, ha mi nem? Azt hiszem, még örült is neki. És végighallgatja a millió kérdésemet és kételyemet, és valahogy mindig mindig megnyugtató, de legalábbis kielégítő választ tud adni.
És felállt a kényelmes, nyugis munkakörből, és sokkal nehezebbet, emberpróbálóbbat vállalt, mert felelős családfő. És sokat dolgozik, de munka közben is szakít rám időt, ha kell. És otthon maradunk, ha épp nem akarok gyereket látni, de megyünk, ha babázni szeretnék. És akkor is tudja, ki vagyok, amikor nekem már fogalmam sincsen. Viszont finoman, de határozottan lebeszélt arról, hogy megrendeljem az egyik fórumon talált extrajóáron kínált légzésfigyelőt. Egyelőre.
Kedves barátnőm egyik ilyen kirohanásom után finoman megkérdezte, hogy figyi már, te amúgy milyen hormont is szedsz most? Ööö.. még semmilyet. Önerőből produkálok ilyen agymenéseket. Na, szóval ezek után van még valakinek kifogása az első bekezdésben említett cím ellen? Mert ha igen, akkor tudok még mesélni...
Virgili
