A következő történethez Molly is hozzászólt, kedves olvasó.

Ma Mollyhoz vendég jött, egy kedves barátnője, úgyhogy napokkal előre elhatároztam, hogy nagyon kedves és segítőkész leszek. Molly halálra dolgozza magát a gyerekekkel meg a lakással, alig mozdul ki, nyúzott és álmos egész nap, úgyhogy megérdemel ennyit – sokkal többet is. Különben is, tegnap Medic nálunk ebédelt, tegnapelőtt meg szintén ő és a Márki tiszteltek meg egész este látogatásukkal, remekül elvoltunk, és Molly félretette a védjegyévé vált nyers modort (Ez nem igaz, kedves ember vagyok. Szerintem.), mosolygott és beszélgetett, de ami a legfontosabb, alig kellett valamit segítenem, amíg itt voltak a haverok, mindent intézett egyedül.

Orsi ma meg is érkezett, örültünk neki, igazából nekem is kb. 15 éve jó haverom, úgyhogy kellemesnek ígérkezett az este. A kis hajósinas még fenn volt (a kadét a szüleimmel üdült), heverésztünk a tévé előtt, ettünk meg ilyenek, néha valamelyikünk utánamászott a gyereknek. Orsi a tévét kapcsolgatta, láttam, hogy lényeges sorozat van, és éles férfielmémben egyből felvillant az emlék, hogy Mollyt milyen mérhetetlen felháborodásra indítja, ha az ötnaponta egyszer a kezembe vett távirányítóval ilyenkor bármit is művelek. Nem tartom magam nagyon extrémen gyáva embernek, de eszembe nem jutna elkapcsolni ilyenkor, esetleg reklám közben, de még azért is neheztel, nekem meg annyira nem fontos.(Elkapcsolsz. De annyira nem fontos.) A sorozat az a különös műsor, amit akár el is nézegetek bambulva, de valahogy soha nem tudatosul bennem, hogy ez egy tévéműsor, vagy hogy ez egy történet. (Kivéve persze a Jóbarátokat és a Szívek szállodáját – ja, meg a Trónok harcát, az Elit alakulatot és a Sherlockot, de ezek férfidolgok inkább.) Csak úgy csörgedezik a háttérben, mint egy ropogó kandallótűz. Ha ilyenkor véletlenül ott ülök Mollyval a kanapén, néha önkéntelenül beszélni kezdek, mondok valamiről 1-2 mondatot – egy ideig tűri, de utána nagyon-nagyon szomorúan szokott nézni, és olyankor ébredek rá, hogy a fáradságos nap egyik kiemelten pihenésre szolgáló időszakát (!) szentségtelenítem meg éppen. Azért valamiféle tanulásra már képes vagyok, úgyhogy ezek az alkalmak, amikor belebeszélek a sorozatba, ritkulnak. Orsi viszont inkább a krimiket szereti, úgyhogy továbbkapcsolt valamelyik hulladarabfényképezős-ballisztikus-kosztümöspisztolytáskásra.

- Sorozat van, azt Molly szokta ám nézni – vetettem fel lelkesen (ma este segítőkész és tökéletes férj leszek, ez már biztos).

- Á, mindegy – mondta Molly.

- Visszakapcsolhatom – mondta Orsi, bár nem nagyon szerette volna, ez látszott.

- Csak udvariaskodik – mondtam szeretettel. – Mindig szokta nézni.

- Nem kell, nem kell – mondta Molly.

- De hát ha én elkapcsolom közben vagy beszélek, akkor mindig... – mondtam önkéntelenül.

- Az más. Nem, nem izgat annyira – mondta Molly idegesen és dühösen. Nevettem. Aztán rájöttem, hogy nem viccel. Meg hogy hibáztam. Ez a Molly annál sokkal igényesebb, hogy ilyen szarokat nézzen. (Talán most már eleget égettél.) Az a Molly, akivel az estéimet töltöm, egy másik. Tulajdonképpen megértettem, mire gondol, mind ilyenek vagyunk, ez nem bűn.

- Te talán ugyanazt csinálod, amikor itt vannak a haverjaid, mint máskor? – reccsent rám sértetten.

Ezen elgondolkodtam. Nyilván nem csinálom ugyanazt. Kialakult személyiségű, kedélyes férfit szoktam alakítani baráti körben, aki filmekről és mások lelki nyavalyáiról okoskodik viccesen. A hétköznapokban kevésbé vagyok ilyen: egyrészt néha bambán meredek magam elé, vagy a vécén ülök, vagy elviselhetetlen monológot dadogok az akváriumi moháim állapotáról, vagy rekedten házsártoskodok a kinyúlt fürdőköpenyemben a reggeli kávét szorongatva, vagy igazságtalankodok és türelmetlenkedek, vagy önző módon heverek egy sarokban, míg Molly 46-odszorra is odamegy az 5 perc után ismét felébredt hajósinaslányhoz, (A szegény feleség, aki persze megérdemli, ha már ilyet választott, mert mindez túlzás nélkül így történik ám nap mint nap...) vagy megígérek valamit, és rögtön elfelejtem, mert valaki combját nézem egy videoklipben, vagy megszűnök létezni, és csak egy őszülő tarkó vagyok egy fejhallgatóval a monitor fényében, melyen válogatottan igénytelen tartalmak sorjáznak, vagy vezetek, és gyámoltalan, szimpatikus öreg néniket szidok az utcán.

Ennek a történetnek két olvasata van. Az egyik, hogy Molly egy dög. A másik meg, hogy minden tisztességes embernek megvannak a maga kis igénytelenségei, sorozatai, pornóhonlapjai és kedvenc fikaletevőhelyei, amiket nem biztos, hogy a ritka baráti összejöveteleken kell szellőztetni a házastársnak. (Vagy inkább csak egy. Ha a barátainkkal találkozunk, és ez nem olyan sűrű, akkor a társaságukban felesleges az időt vesztegetni holmi lényegtelen dologgal. Mindenesetre a történet valóban megfelelő felvezetés lehet ahhoz, hogy elmerenghessünk arról, mennyire másképp viselkedünk társaságban és egyedül. )

Úgyhogy bocs, Molly. Néha egy dög vagy. Néha egy dög vagyok.

Az este másik részét, amikor azon veszekedtünk, hogy én miért baszok el minden összeszerelendő bútort, és te miért beszélsz bele mindig, hogy hogyan szerelem össze (mindkettő oka a másiknak), már diszkréten nem mesélem el, annak is hasonló a tanulsága.(Pedig az este ezen része jóval érdekesebb és kétségtelenül mókásabb volt. Legalábbis nekem. A tanulság pedig elég prózai, meg kell nézni az összeszerelési útmutatót.) A lényeg, hogy félórával később már mindketten csak vihogunk az egészen.

Te nyavalyás.

Még valami: azt mondják, a tévé megöli a kommunikációt. Van benne valami, de a tévé kisgyerekekkel párosulva, na az öli meg tutira. De nem végleg, csak a házasság idejére. Szmájli.

Őrjöngő Farkas