Megvolt az esküvő, reggel még beugrottunk a szüleimhez egy kávéra, majd kis padlizsánlila Micrámban elindultunk. Nem tudtam, hová megyünk nászútra, meglepetés volt. Mindenesetre Északnak indultunk. Drezdánál szerettem volna kicsit megállni, megnézni a gyerekkoromból ismert szépséges várost, de férjem (muhaha, mi az, hogy nekem férjem van?) hajlíthatatan volt. Menni kell tovább. Tovább, Észak felé.

Kompra szálltunk. Derengeni kezdett, hogy Dánia lehet a végcél, ahová mindig erősen vágytam. A komp után, éjfél körül férjem megkért, vezessek kicsit én. Nehéz volt, mert én is küzdöttem az álmossággal, rémes lett volna az esküvő után egy nappal karambolban meghalni... Valahogy mégis kibírtam, és meg is érkeztünk Dánia régi fővárosa, Roskilde mellé, elbűvölő kis szállónkba, melynek már a neve is barátságosan recsegett: Svogerslev Kro. (Sokra nem emlékszem belőle, csak arra, hogy ropogós fehér, levendulaillatú volt az ágynemű volt és isteni málnalekvárt ettünk reggelire.)

Na és hová vitt férjem nászutunk első napján? Miután kéjes mosollyal felébredtem idilli kis szobánkban és romantikus programokra vágytam? Vajon hová? Legolandba. Eljátszottam a méltatlankodót, de titokban remekül éreztem magam. Férjem pedig olyan volt, mint egy édességboltba... nem, Legolandba beszabadult kisgyerek. Az a ragyogó arc! Ebben az első napban benne volt azóta tíz éves házasságunk, mint cseppben a tenger: ő játszik, kipirult arccal rohangál legótól legóig, én kávézom, színészkedve méltatlankodom, felnőttet alakítok nem túl jól és csak addig, amíg a boltban meg nem pillantom a legóból készült macskát. Ilyen nekem is kell. Meg is van azóta is.

Egy legolandi hajótörésbe is belekeveredtünk, a kis (illetve, ha azt nézzük, hogy legóból készültek, inkább nagy) legócsónakok megfeneklettek, ott nevetgéltünk egyedüli gyermektelenként az egyre türelmetlenebb (“papaaaa, most már ki akarok szállni”) családok között. Dánia további nevezetességei is megvoltak, Koppenhágában meglepő módon trópusi hőség tombolt, hajókáztunk, piknikeztük Hamlet kastélyának lábánál a tengerpart lapos szikláin, lefényképezkedtem a Kis Hableánnyal (hableánypózban persze, ahogy kell). Voltunk viking hajómúzeumban – ezek a vikingek egy pár négyzetméteres, nyitott lélekvesztőben hajóztak át Amerikába, egy hajóban kb. 40 pasi volt, elképesztő. Középkori városkákban, anderseni, kanyargós, macskaköves utcákban sétálgattunk, megcsodáltuk a gótikus templomokat és a Keresztélyek sorozata által épített gyönyörű, vöröstéglás kastélyokat. Tudjuk, hogy megbocsáthatatlanul ciki nevet adni az ember autójának, de mi a sok szépet alkotó király hatására elneveztük a kis Micrát IV. Keresztélynek.

Dánia jó hely, meg kell hagyni.

De hova tovább?

Északnak.

Megint komppal.

Ez a hajó nagy, hatalmas. Mikor már fent vagyunk, kiderül, hogy a Feröer-szigetekre megyünk. Feröerre, ahová még Dániánál is jobban vágyakoztam azóta, hogy az egyetemen a skandináv irodalom bűvkörébe kerültem és elolvastam William Heinesen Elkárhozott muzsikusok című könyvét. A regény erős hangulata hatására folyton a feröeri, fűvel benőtt tetejű, pici, piros falú házikókról, meredek sziklás partokról, legelésző juhokról álmodoztam. Már az ógermános nevek (Tórshavn! Havgrímur! Tróndur!) olvastán végigbizsergett a gerincem, az elszigeteltségben ősi mivoltát megőrző feröeri nyelv hangjai régi idők sagáit, gyűrűk urás történelmet idéztek. Hát ide visz az én férjem, minden kívánságom teljesítője.

A hajóút romantikus, két és fél napig tart. Mikor az út felénél felsejlenek a távolban a Shetland-szigetek körvonalai, megértem, mit éreztek a Verne-regények hősei, amikor napok, hetek után először kiálthatták “Föld!”. Misztikus, elemi, megmagyarázhatatlan érzés a tenger-rengeteg után megpillantani a ködből előtűnő partokat. Férjem arca is ellágyul: Shetland a kedvenc helye kerek e világon. Elárulja, hogy visszafelé ide is beugrunk.

Még egy nap, és befutunk Thórshavn, a főváros kikötőjébe. A város maga barátságosan figyel, pont ahogy elképzeltem, törpe, pirosra festett faházaival, pici fehér ablakaival. Egyes házak tetején tőzeg, belőle fű nő.

IV. Keresztély legurul a kompról, felvesszük a kulcsot a kikötői utazási irodában, és térképünk segítségével elindulunk a hárommal arrébb levő sziget kis faluja felé, ahol a két hétre bérelt ház vár. A táj leírásával meg sem nagyon próbálkoznék, drámai, szintén gyűrűk urás, ősi táj ez gleccserekkel, fjordokkal, ezernyi patakkal, sziklákkal, a mindenhová begyűrűző tengerrel. Fölöttünk sirályok rikoltoznak és friss, sós ízű a levegő. Juhok mindenütt, viszont fa nincs egy sem. Túl erős a szél, csak fű terem itt és alacsony cserje.

A kis faházban szaunaillat. Régi, egyszerű bútorok, mintha Nils Holgersson otthonában lennénk. Vagy épp az elkárhozott muzsikusokéban. A nappaliban hintaszék, a tűzhelyen ódon teáskanna. Az ablakból a tengerre látni. Lelkesen fedezem fel a kis zugokat, megtalálom a gyerekszobát a rövid emeletes ággyal, de jó, ide visszajöhetünk majd pár év múlva a gyerekekkel. Milyen a háló? - rikkantok a férjemnek. - Hm, még nem találtam meg. - Keressük, mindenhová benyitunk, még a padlásra is felmászunk. Hiába. Nincs hálószoba. Nincs ágy. Nincs ágy!! A nappali kerevete mögött találunk két matracot, az egyik vékony, habszivacs, a másik vastag, rugós. 20 centi a szintkülönbség. Nászutasoknak ideális. Mit van mit tenni, lefekszünk. Egy perc múlva egyszerre szólalunk meg: “te is érzed a gázszagot?” Széna vagy szalma helyett felpattanunk, kirontunk, szerencsére még nem nagyon pakoltunk ki a kocsiból. Az éjszakát IV. Keresztély ülésein töltjük.

Reggel hatkor már megint Tórshavnban vagyunk, zsibbadt tagokkal várjuk, hogy kinyisson az utazási iroda. Kilenckor előadjuk panaszunkat, a kisasszony megértő, ad egy új házat, természetesen visszakapjuk az előző éjszaka árát. Nagy reményekkel indulunk, de ami fogad: elkeserítő. A ház előtt rozsdás centrifuga, ezt kell arrébbhúzni, hogy kinyithassuk az ajtót. Körül mindenütt félkész épületek, reménytelenül forog egy betonkeverő, de ember sehol. Azért benézünk.

Ágy itt sincs, csak egy méregzöld-türkiz közötti átmenet színű, csikorgó nylonhuzatú kihúzható kanapé. Futva menekülünk.

Az utazási irodában már nem olyan kedves a kisasszony. Ezt a napot márpedig ki kell fizetni, mi az, hogy nekünk semmi sem jó. Tetszett volna a Ritzbe menni, van az arcára írva. Fizetünk, távozunk, be az autóba és meg sem állunk a következő városig. Itt is van utazási iroda, benne tündéri nénivel, aki álmaim kis fűvel benőtt tetejű fakunyhójához vezet. Igen, itt fogunk lakni két hétig! Ágy ugyan itt sincs (létezik vajon Feröeren ez az intézmény?), de a galérián kényelmes, nagy matracon alhatunk. Innen járjuk be a szigeteket.

Almajemima

(Folyt. köv.)