Valójában ma döbbentem rá, hogy a férjem valószínűleg nárcisztikus. Legalábbis szerintem. 

Nemrég egy cikk jött velem szembe a Facebookon azzal a címmel, hogy "5 apró jel, hogy a férfi melletted nárcisztikus személyiség - Lehet, hogy eddig fel sem tűnt, kivel élsz együtt". Felkeltette a figyelmem, tehát elolvastam. És mit ad Isten, mind az 5 jel stimmelt... és tényleg nem tűnt fel... 

A férjemmel, Ádámmal 7 éve vagyunk együtt. 5 éve vagyunk házasok. 

2015-ben egy munkahelyi tesztíráson ismertem meg. Humoros volt, udvarias, figyelmes. Mindkettőnket felvette a cég, szóval egy helyen kezdtünk el dolgozni. 

Eleinte csak barátok voltunk. Akkor voltam éppen túl egy szakításon, egy elég lapos párkapcsolatból. És hát ez a sok jó tulajdonság nagyon imponáló volt számomra. De nem akartam elhamarkodottan egy újabb kapcsolatba fejest ugrani. Ádám kitartóan udvarolt, mire négy hónappal később beadtam a derekam. Albérletben éltem, 20 éves voltam ekkor. Hozzám költözött. Eleinte nagyon jól megvoltunk, legalábbis így emlékszem, megvolt a rózsaszín köd meg minden. Jaj azt hozzá tenném, hogy Ádám ekkor 33 éves volt, azaz 13 év van köztünk. 

Egy év után vettünk egy kertesházat és azóta itt élünk együtt. 

Két évig dolgoztunk egy munkahelyen. A közös munkának az vetett véget, hogy terhes lettem kisfiunkkal. Mindketten szerettünk volna gyereket. Én mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni, ő pedig már évek óta vágyott gyerekre (állítólag), de az előző barátnőivel nem úgy alakult... 

Szóval terhes lettem. Már rögtön az elején, 2 hónaposan itthon kellett maradjak veszélyeztetettség miatt. Ha jól emlékszem, vérzés miatt voltam az. 

Én azóta itthon vagyok, immáron 5 éve. Közben született még két gyermekünk. Kornél jelenleg 5 éves, Liliána pár hónap múlva 4, Petra pedig másfél. Igen, hamar jöttek egymás után, de ezt így is akartuk. Legalábbis én. Állítólag ő is, de én már semmiben sem vagyok biztos. 

A rózsaszín köd még Kornél első évében jelen volt. Mindent természetesnek vettem, bár így visszagondolva már gondok voltak akkor is, csak épp nem láttam. Én friss anyaként úgy álltam a dolgokhoz, hogy én vagyok itthon én kelek a picihez. Ádám dolgozik, ne neki kelljen éjszakázni. Nem volt az a fotelból sörözve tévézős típus szerencsére sohasem. Ha nem melóban volt, általában elbütykölgetett kint a garázsban, lenyírta a füvet, télen tüzelőt vágott. Úgy éreztem, hogy ez így van rendjén. Én a házimunkával és a babával foglalkoztam, ő pedig eljárt dolgozni és a kinti teendőket végezte. Na igen, de azt sokáig nem vettem észre, hogy Kornéllal szinte semmit sem foglalkozik. Én etettem, játszottam vele, én vittem babakocsizni, én fürdettem, én ringattam, én altattam, én keltem hozzá mindig. Persze ez a feladatom, mint anya. De egy apának mi? Ő csak akkor fogta meg, ha a kezébe nyomtam, mert mondjuk le akartam úgy zuhanyozni, hogy ne sírjon közben a gyerek. És ez tényleg nem tűnt fel.. ! 

Egészen addig, míg Liliána meg nem fogant. Az első felismerések akkor jöttek, amikor 4 hónaposan majdnem elvetéltem. Szigorú fekvésre ítéltek, mert a méhlepény ránőtt a méhszájra. Kórházba akartak küldeni, de saját felelősségre itthon "pihentem". Azt tudni kell, hogy segítségünk nem igazán van. Sőt. Egyikünk szüleire se lehet számítani ilyen téren sajnos. Tesókra se, semmilyen rokonra... Szóval kire maradt a másfél éves totyogó? Persze, hogy rám, akinek elvileg pihennie kellett volna. Nyilván megoldottam, mert meg kellett. De a férjem úgy kezelt, mintha lustaságból feküdnék. Úgy kellett mindenre megkérnem minden egyes nap. Hogy legyen szíves segítsen már megfürdetni Kornélt. Legalább ebben segítsen. Hogy lefeküdhessek, ha aznap még alig tudtam pihenni. Szó szerint mindent mondanom kellett, magától soha nem jutott eszébe. Közben meg puffogott, meg sajnáltatta magát, hogy ő fáradt. És nem kértem sokat...
De nem haragudtam rá. Nagyon. Inkább csak azon izgultam, nehogy baja legyen a picinek. Próbáltam amit csak lehet fekve megoldani, például játék gyanánt rengeteget olvastam Kornélnak. De a házimunkát sajna fekve nem lehet végezni. Elhanyagoltam, ez egyből szemet szúrt Ádámnak. Eközben viszont teljesítette minden kajával kapcsolatos kívánságom. Csak mondanom kellett és ugrott a boltba, Mekibe, bárhova. Ma már ennek az okát is tudom: mindegy mit csinál csak ne itthon legyen, mert az fárasztó neki. Egyébként mással nem nagyon lepett meg, csak kajával (és így ne hízzon el az ember), de persze magának is hozott mindig. Tehát sikeresen híztunk együtt...

Végre eljött a szülés, nagyon vártam már mert megnyugodhattam, hogy mostmár nem lehet semmi baj.

Első gyerekünknél még úgy éreztem, hogy normális családként működünk. Viszont két gyerekkel már néhány dologban osztoznunk kellett. Például mikor még Lili kicsi volt és külön kellett fürdeni, akkor Kornél fürdetését Ádámra bíztam. Az altatást szintén, hiszen én a kicsit szoptattam. És hogy ne zavarják egymást így oldottuk meg. 

Még ekkor se volt számomra feltűnő amiket csinált vagy mondott. Általában burkoltan tette, így nem csoda, hogy nem ismertem fel a jeleket. Vagy még nem volt annyira gyakori... már nem emlékszem tisztán. 

Arra emlékszem például, hogy kisebb vitáink voltak abból, hogy ő szenved Kornél elaltatásával míg én csak itt fetrengek az ágyban... Mondtam neki, hogy nyugodtan cserélhetünk ha tud tejet fakasztani a melléből. 

Mindig csak kis vitáink voltak az évek során, nem vagyunk veszekedős, ordibálós típusak. Erre mindig büszke is voltam. De ma már inkább úgy érzem, hogy a beletörődők vagy a szőnyeg alá seprők közé tartozunk...

Amint Liliána se szopizott többé, ismét az én feladatommá vált a gyerekek együtt elaltatása. Egyébként számomra nem volt akkora teher, mint ahogy a férjem beállította. A gyerekek megérzik, ha szabadulnál tőlük. És olyankor méginkább ragaszkodnak. Valószínűleg a férjem is így altatta anno Kornél, hogy "na mi lesz már aludj már mert dolgom van!". 

Telt múlt az idő, a gyerekek nőttek, okosodtak. Ádámmal elvoltunk, mint a befőtt. Én sokat játszottam velük, sétáltunk, játszóztunk. Ádám szokásához híven csak akkor kapcsolódott be, ha kértem, magától sosem. Elfogadtam, elvoltunk. Végülis nem éltünk rosszul. Néha összevitáztunk valamin, de általában békés volt a hangulat. 

A szüleim mondogatták, hogy Ádámnak kellett volna hozzám fiatalodni, ha már fiatal feleséget választott magának, nem fordítva. Hát igen kezdtem elveszíteni a humorom (nem is tudom mikor nevettem egy jót utoljára), befásultam, szürke lettem. 

És ekkor jött Petra. Három gyerek volt tervben már az elejétől fogva egyébként és kis korkülönbséggel, szóval ez mind be is jött. Csak közben a rózsaszín köd feloszlott és egyre jobban észreveszem, hogy Ádám már régen nem az a humoros udvarias figyelmes ember, mint aminek mutatta magát a kapcsolatunk elején. És valószínűleg sosem volt az, csak tettette. 

És nekem nem tűnt fel nagyon sokáig, hogy egyébként milyen önző is valójában. Hogy nem érdekli más, csak a saját maga kényelme. Hogy sosem segítene magától senkinek, csak kérésre és akkor is csak nagy puffogva. Hogy mindenkinek teszi magát, csak nekem nem. Már nem... 

Vendégségben átkarol, tölt nekem inni, játszik a gyerekekkel, hogy azt lássák, hogy ő milyen remek férj és apa. De itthon sose jutna eszébe ilyesmi. Ugyan. Ha ebédhez készülünk és esetleg még nem terítettem meg, képes rá, hogy csak saját magának vesz elő tányért, evőeszközt és már szedi is az ebédet és ül le enni. Közben a gyerekek meg még rohangálnak, de Isten ments, hogy neki kelljen asztalhoz hívni őket vagy akár ebédet szedni nekik... 

Ha ajándékot kap tőlem, jelét se mutatja annak, hogy örülne neki. Ez viszonylag hamar feltűnt, szóval kértem tőle, hogy mondja meg minek örülne. Na ez se vált be, mert megvettem neki amit kért, de persze ő nem ilyet akart, nem pont úgy néz ki ahogy elképzelte. 

Egyszer kért egy bőr pénztárcát, hogy az tetszene neki. Meg is vettem, extraként a nevét is belevésettem. De ahogy szépen díszcsomagolásba csomagolva a gyerekekkel együtt átadtuk, egyből első pillantásra megmondta, hogy hát ő nem ilyet akart. A gyerekek előtt. Még az ő kedvükért se tett úgy legalább mintha tetszene neki. Én akkor ki is fakadtam, hogy jó akkor ezentúl vedd meg magadnak az ajándékokat ha semmi nem tetszik. Utána egy évig hallgattam, hogy mi nem jó a tárcában. Mert persze használta. De folyamatosan szidta, hogy nem úgy nyílik ahogy kéne, kiesik belőle a kártya, rossz a fogása, ami csak eszébe jutott minden alkalommal mondta ha a kezébe vette. Végül egy év fikázás után vett magának egy másikat. Ezután fél évig azt hallgattam, hogy ez mennyivel jobb és milyen jó benne ez a kis zseb és de jól néz ki stb.... Szóval azóta úgy csináljuk, hogy ő megrendeli magának amit akar, én meg kifizetem és odaadom... 

Tehát jelek mindig is voltak, csak nem vettem észre. 

Mégegy példa: magára mindig igényes. Belőtt frizura, parfüm, dezodor, tiszta ruha. Ez szép és jó. Csakhogy senki más nem érdekli. Például simán elviszi a gyereket úgy boltba, hogy le van kajálva a ruhája és tiszta maszat az arca.... 

Vagy volt, hogy el volt kenődve a sminkem/kilógott a cimke a pólómból/fika lógott az orromból (mindenkivel megesik). És soha az életben nem szólna. Én azért szoktam szólni finoman, hogy törölje meg az orrát, vagy ha ki van a cimkéje betűröm. Nem ez a normális!? Egyszer feltűnően elkenődött sminkkel végigjártuk a Tescot, Lidlt és még néhány helyet. Mikor hazaértünk és belenéztem a tükörbe, akkor jöttem rá, hogy hogy is nézek ki... Szóval panda szemekkel róttam a várost mit sem sejtve. Persze ezt szóvá is tettem Ádámnak, hogy szólhatott volna azért. Erre azt a választ kaptam, hogy "nem szoktalak nézegetni". Na ilyen bókra vágyik mindenki...ja nem.... 

Nagyjából ez az eddigi történetünk. Szerintetek? Nárcisztikus? És vajon milyen apa lesz a továbbiakban? Én attól félek, hogy a gyerekeknek is szembesülniük kell ezzel az érzéketlenséggel hamarosan... milyen egy nárcisztikus apa? Akinek van hasonló tapasztalata kérem ossza meg velem. Milyen olyan apa gyerekének lenni, akinek semmi nem elég jó... semminek nem örül csak annak, amit ő maga csinált (nem, a gyerek nem tartozik ebbe). 

Néha úgy érzem, hogy ez a "gyereket akarok" duma is csak a látszatra ment. Mert az összes haverjának már volt, neki meg nem. És hát az a legfontosabb, hogy ki mit gondol róla, milyennek látják őt... 

Egyébként továbbra is elvagyunk, mint a befőtt... az önbizalmam romoknan hever, de sebaj.... elválni nem szeretnék. Hiszen nem rossz apa ő, nem veri a gyerekeket, még csak nem is ordít velük. És velem sem. Ha szeretnék valahova menni kérésre elvisz. Egyszerűen csak nem izgatja semmi velünk kapcsolatban... Én szeretnék tenni a kapcsolatunkért. A gyerekeket imádom és semmit sem bántam meg! Egyedül ez zavar, hogy ennyire félre ismertem a férjem és ennyi idő kellett hogy szép lassan rájöjjek a valóságra. 

Ki mit tenne a helyemben? Olyan kommentektől kíméljetek, ami a múlttal kapcsolatos, hiszen azon már változtatni nem lehet. Ő a férjem és ő a gyermekeim apja és valahol szeretem is de az agyamra megy mostanában. Úgy érzem kezd betelni a pohár és nem tudom hogyan javíthatnék a helyzeten..."

Sajnos nem nagyon tudom ezeket megosztani senkivel, ezért kíváncsi lennék más anyukák véleményére, tapasztalataira. 

Csak egy Anya