28. hét

Hát ez nagyon jó. Jelenleg egy kiskamasz gyermek és az ő édesanyja fáraókódját játszik mellettem, odébb néhány férfiember vacsorázik annál az asztalnál, aminél fél perce még hat gyerek (nyolctól tizenkét éves korig, fiúk-lányok egyenlő arányban) nyüzsgött evést imitálva, öt gyerek az emeletet szedi szét módszeresen, vagyis nyomokban sincs nyugalom a házban. Jóanyám kritikája, mely szerint tökmindegy nekem, úgy karácsony óta, hogy ki mit mond, vagy mivel mi történik, csak röhögök, úgyszólván vita nélkül elfogadott: teljesen igaza van. Hat napja nem bírok nem örülni. Bárminek. (A férfiak evés közben férfiasan társalognak, időnként Férjet kergetik villával, késsel, mert Férj kissé fáradt a tegnapi későnfekvés és a mai koránkelés következtében, és ilyenkor az egyébként is komoly verbális humora az egeket ostromolja. Nem bírják idegekkel.)

Ma kaptam meg a karácsonyi ajándékaimat: egy e-olvasót, emiatt nem kezdtem még bele a posztba eddig, egy babakocsit, ezt tőlem kaptam, és nagyon boldog vagyok tőle, ráadásul a barátném elvitt érte ötven kilométerre, és hazahozta nekem; plusz egy mellszívót, amit karácsony napján fedeztem fel a vaterán, és azonnal lecsaptam rá. Most már nem érzem, hogy Pepe el lenne hanyagolva, bár a napi néhány órás röhögéstől szegény csak éjjel tud mozgásilag kibontakozni, aminek később nyilván majd megiszom a levét.  

Ja, a röhögés. Valamelyik nap nagyon komolyan úgy döntöttem, hogy most aztán itt az idő, nevet keresünk a gyereknek, ha addig élünk is vita nélkül. És kerestem a neten egy utónévkeresőt. Gyakorlatilag a keresgélés ötödik percében futottam bele a névbe: Alap. Apja, akkor még friss és üde aggyal, rögtön kapcsolt, és tódított: Szilárd Alap. Elgurultam. Aztán jött az Amondó (Jó napot kívánok, Amondó vagyok. -...igen...?), és a Dzs kezdetűeknél már csak vinnyogásra futotta. Nyilván elmaradt a névadás, megint. Aztán egy barátunk felhozott egy nevet, ezt ízlelgetjük. Tetszetős. Meglátjuk.

A Középső egyik nap üldögélt mellettem az ágyon, tévéztünk, beszélgettünk, aztán gondolta, megkeresi Pepét. A baba nyilván jól megrúgkapálta a bátyját, mire ő édesül megsimogatta a hasam, aztán azt mondta:

„Anya, ha majd Pepe négyéves lesz, elmesélem neki, hogy hogy rugdosta a tenyeremet.”

Ilyenkor azért elolvadok. 

(Férfiak megvacsoráztak, most rendesember módjára pakolnak az asztaltól. A játszók lecserélődtek. Fent a kisebb lányok néha visítanak, amikor egy nörftöltény eltalálja őket. Banya néha beleolvas két nyitott könyve közül az egyikbe. Idilli.)

Ma egyébként már volt bográcsos is: a barátném férje, az igazi angol nyárra való tekintettel, ami kint tombol épp, gulyást főzött. Angol úriemberhez képest, na, jó, azon túl is, a mű komoly sikert aratott, az összes gyerek ette. A desszert dél óta várat magára, én elmondhatatlanul lusta vagyok, és bár a kiszemelt nasi könnyen elkészíthető, eddig mindig találtunk magunknak jobb dolgot. Legfeljebb majd a kölkek alkotnak valamit, ha más nem, mikrós popcornt eszünk, kész. 

Most kellene egy kis számvetés. Ilyenkor újévkor szokás ez. Át is gondoltam hirtelen, mi volt, mi lett, mi múlt el, mit kellene betervezni/megfogadni, de nem. Nincs kedvem hozzá. Most így nagyon jó.

A férfiak leültek, nézik a játszókat, akik meg időnként összevesznek egy-egy alapműveleten, nem komolyan. Fent csitult a hancúr, a három fiú a gépnél üldögél, a két kislány (mint az ikrek, egyik szőke, másik barna, egyik filigránabb, másik husibb, de mindkettő boszorkányos tekintettel, elfoglalták a gyerekszobát, és nemistudom, milyen csajos játékot űznek. Megyek, bekapcsolódom.

De köszönöm nektek ezt az évet. És boldog új évet kívánok!

Banyavári

http://bezzeganya.reblog.hu/konyorog-a-gyerek-hogy-matekozhasson