Idén másodikos a lányom. Még otthon vagyok kistesóval, így tavaly úgy gondoltam még az iskolakezdés előtt, hogy hazaviszem majd tanítás után. Aztán az év kezdetekor kiderült, hogy gyakorlatilag az egész osztály napközis, mert a többi anya dolgozik. Megkérdeztem a lányomat, hogy ő mit szeretne: hazajönni, vagy bennmaradni a többiekkel. A napközit választotta.

Ez volt tehát tavaly. Napközi négyig. Volt egy napközis tanító néni, aki mindennap tanult és játszott a gyerekekkel, terelgette őket. Mindannyiukat jól kiismerte. Tudta, melyik gyerek nyakán kell lógni, hogy tényleg megcsinálja a leckét, és ki az, akit lehet hagyni, hogy önállóan dolgozzon. Ki az, aki fáradékony, és hagyni kell, hogy tanulás helyett ledőljön a pihenősarokba. Tartotta velünk a kapcsolatot, szülőkkel, és elmondta, mit lát, mit tapasztal. Tudatos munkát végzett a gyerekekkel, tematikus délutánokat állított össze nekik, kiegészítette az iskolai tananyagot, készült kikapcsolódást segítő ötletekkel, látszott, hogy komolyan veszi a napközit és az ott zajló nevelőmunkát. Ő sem volt tökéletes persze, emberből volt, nem mindig értettünk vele mindenben egyet. És az is igaz, hogy végül egy-egy napon helyettesítették, mert továbbtanult. De akkor is: az osztályhoz tartozott és a gyerekek kötődtek hozzá.

Mikor hallottam a hírekben, hogy négyig kötelező lesz a gyerekeknek benn lenni az iskolában, ez nem zaklatott fel túlságosan, hiszen eddig is benn voltak négyig. Nagy ügy. Azt gondoltam, minket ez nem érint, nálunk nem változik semmi. Ahha. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Merthogy az igaz, hogy négyig (majdnem) kötelező bent lenni. De "napközis tanár" mint olyan, az nincs.

Mivel a tanárok óraszáma megnövekedett és ki kell találni, hogy hova dugják őket a plusz órákban, viszont napközis tanár papíron nem is létezik, a gyerekeinket boldog-boldogtalan bébiszitteli a tanítás utáni órákban. Konkrétan három különböző tanítónő. Akik aranyosak. Kedvesek. Felkészültek. De. Képtelenek követni, hogy melyik gyerekkel mi van. Nem tudják, nem is tudhatják, melyiküknek melyik tantárggyal van külön gondja. Nem ismerik őket. Nem tudnak velük szoros kapcsolatot kialakítani. Abban az életkorban, amikor – ez a közhely akkora, hogy kidönti a monitort, de igaz – a gyerek még a tanárnak, a felnőtt ember személyének tanul.

Most gyakorlatilag a véletlenen és a szerencsén múlik, hogy melyik gyerek hogyan képes haladni az anyaggal. Van köztük persze olyan, akinek pikk-pakk megy minden, velük nem lesz gond. Van olyan is, akinek akadnak problémái, de mer és tud kérdezni. A többiek pedig így jártak. Hát majd legfeljebb lemaradnak az anyaggal. Vagy majd mi, szülők teszünk csodát este 6 és 8 között, és vesszük át az egész anyagot a hullafáradt gyerekkel hullafáradtan, és írjuk meg vele a leckét.

Ennek az osztálynak nem valódi választási lehetőség, hogy "hát nem is kötelező valójában benn lenni négyig", mert a szülők elsöprő többsége (talán már csak én vagyok kivétel) dolgozik. Mi "jók voltunk" eddig is és benn hagytuk a gyerekeinket négyig az iskolában.

Csak eddig legalább volt értelme. Mert tudtak velük törődni és valódi pedagógiai munkát végezni.

Egy szülő