Rituálékban elég csehül állok: én vagyok, aki ugyanazt a háromperces szöveget annyiféleképp variálja, ahányszor előadja, aki sok-sok ételt sose főz meg kétszer, és hiába írták a szakkönyvek, hogy a kisgyereknevelés egyik alappillére a részletes, pontosan betartott napirend. Az ilyen embernek kevés rituálé van az életében, és azokat is mások vezénylik, mások találják ki – de kivételek akadnak, ilyen a Nagy Családi Plüssnyúlvadászat húsvétkor.
Szerintem unatkoztam. Vagy úgy véltem, az akkor még ovis Nagynak lesz unalmas, hogy valami fészekbe bekészítünk némi édességet meg ajándékot és annyi. Vagy magamat akartam szórakoztatni, már tényleg nem tudom. Lényeg, hogy egy napsugaras húsvéti reggelen kitaláltam, hogy talán érdekesebb lesz a húsvéti ajándékozás, ha az ajándékokat szétszórva eldugom ide-oda a lakásba meg a kertbe, és hogy rájuk ismerjem, melléjük (rájuk, alájuk...) ültetek egy-egy jól ismert plüssnyulat, azokból volt bőven.
Köztük a korábban mikulásra kért rettenetes külsejű Bénanyúl, a Zöld Nyuszi, amit egyévesen kapott a nagyi húgától, és évekig hurcolta mindenfelé magával, a Sovinyuszi, amelyiknek rettenetesen hosszú drótlába-és füle van, a Kéknyúl, amelyiket hajdani céges főnökömtől kaptam tétova udvarlási kísérletként, és a szőrehullató prémnyúl, amit egy távoli rokon adott még gyerekkoromban, mert a kisvállalkozásuk műprém-hulladékokból gyártott sapkát, autóba lógatós focilabdát és játékállatokat.
A hatás frenetikus volt: a Nagy lelkesen visítva csattogott és kutatott pizsamában-papucsban a virágoskertben, a fürdőszobában, a gardrób mélyén, harsányan üdvözölve minden tapsifülest. Szerintem egy hét múlva már fogalma se volt, tulajdonképpen mit kapott ajándékba, de arra rákérdezett a következő húsvét előtt: megint lesz nyuszikeresés? Lett.
Kicsit azt hiszem, túllőttük abban az évben: egy bánatos versenyzőt csak hetek múlva ástunk elő egy nagyobb takarítás alkalmával, ahogy lemondóan szorongatta a már nem tudom mit (ami remélhetően nem volt látványosan romlandó). Pedig mi elvileg tudtuk, hogy ott lapul a nyomorult – de mire végére értünk a mókának, a mi fejünkből is kiesett, hogy egy nyúl olyan sikerrel bújócskázott azon a húsvéton, hogy sehogy se sikerült meglelni. Még jó, hogy nem a kertben áztatta hetekig a tavaszi eső.
Ápgrédeltük tehát a csellendzset a következő húsvétkor: a feladatot mi szülők kettéosztottuk. Én dugdostam az előző este összekeresgélt nyúlkontingenst az ajándékokkal, az apja pedig takaros térképeket rittyentett a ház azon részeiről, ahol nyúlfelbukkanás volt várható (illetve nyúlfelnembukkanás, azokat bizony továbbra is meg kellett keresni). Gyorsan kiderült, így inkább lassabb a menet egyelőre – a Nagy még mindig óvodás volt, és apróbb gondjai voltak hol azzal, hogy tartsa a térképet (és hogy nyerjen így értelmet a jobbra-balra meg a fel-le), de néha azzal is, most épp melyik helyiség alaprajzát szorongatja éppen. Apu, az a vécé? Ott is keressek nyuszit?
Utána megszületett az öccse, aki két-háromévesen már szintén beállt a nyúlkeresők csapatába. Lett is balhé, amikor a nővérének szánt csokinyulat is azonmód tömte két perccel a megtalálás után a szájába, vagy ugyanazt a szobát túrták hasonló vehemenciával és egyszerre. Nyilvánvaló volt, hogy innentől vagy külön térképet kell készíteni, vagy a térképen megjelölni, kié a plüssnyúl által szorongatott tárgy vagy édesség, ha nem volt egyértelmű. Aztán ahogy nőttek, ez már egyértelműbb volt: volt nyuszi, amelyik kifejezetten lányos színű fejhallgatót viselt, esetleg lila unikornisos zoknit a fülén, a másik büszkén trónolt valami Lego Star Wars dobozon. Csak a gumicukros zacskónál harsant fel kórusban két hangon egyszerre: ez az ENYÉÉÉÉÉÉÉÉM!
Most már nagy lovak, az egyikről már sehogy se mondanám, hogy „gyerek” a klasszikus definíció szerint, és egy-két év múlva a másik is erőteljesen kikéri majd magának. Ezzel együtt ki nem hagynák a nyúlkeresést, az összelapátolt plüssnyulak mellé két bárány is beszállt, bár a mostani vásárlásmentes időkben inkább azon tipródom, mit nyomjak a nyuszik kezébe, ha már minden édességet eldugdostam a többivel – és talán azt a nagyobb címletű bankjegyet se kéne feltétlenül a plüssbarira bízni, amit az apja szánt a Nagynak valami használhatatlan kacat helyett. Bár az ilyesmit talán magunk elől kéne eldugni, szemlélem bánatosan a bankszámla-kivonat mellé újabban adott bevétel-kiadás grafikonokat. Bedugom a tartalékot a Bénanyúl titkos zsebébe (mert az is van ám neki), jól eldugom és elfelejtem feltenni a térképre. Aztán amikor szükség lesz rá, majd jól megtalálom. Vagy nem.
Ez esetben sok év elmúltával jönnek az örökösök, és ha nem olyan hülyék, hogy a Bénanyulat egy mozdulattal dobják a „lomtalanítás” cédulával ellátott konténerbe, akkor jutalmul élvezheti hajdani spórolásunk gyümölcsét, talán elég lesz akkor egy csokinyuszira, ha egyáltalán érvényes még a bankjegy.
Nektek vannak családi ünnepekre szánt, újra és újra követelt és követett rituáléitok?
Vakmacska
