Nem, nem arra a marhára gondolok, aki a jobb szélső sávból fordult balra az Örsön. Még csak nem is arra a malacra, akinek a csámcsogását a ma reggeli zónázón talán még a mozdonyvezető is hallotta. Maradjunk a valódi állatoknál, akinek a társasága városban is kísér minket – kellemesen vagy kellemetlenül. Az ember nem is gondolná, mennyien vesznek körül a legnagyobb kőrengetegben is.
Gyerekkoromat kb. egyharmad-kétharmad arányban töltöttem egy távoli alföldi faluban, és Budapest egyik belső kerületében. Bár a kőrengeteg kevesebb állati élményt kínált, mint a házi-és egyéb állatokkal teli vidéki kertünk, az ablak előtti nagy fákon reggelente volt hangzavar rendesen. Anyámat azóta is idézgetjük: „hajnalban be kellett csukni az ablakot, olyan hangos volt a madárordítás…”
Felnőttként a józsefvárosi körfolyosóst kertes rezidenciára cseréltem. Elámultam, hogy egy kerülettel arrébb micsoda állatfelhozatal van, főleg, ha az ember lánya vagy egy sportteleppel szemben, vagy egy park mellett lakik. Este az erkélyen könyökölve két kövér fácán beszélgetését hallottuk, biciklivel suhantam el egy bezárt, hajdani szeméttelep tetején létrehozott füves-bokros terület mellett, ahonnét egy jókora mezei nyúl (!) bámult rám. Babakocsis sétáink alatt figyeltük ki, a park melyik fáján üldögél a fülesbagoly-pár, és tavaly nyáron buddhista tantörténetet kerítettem a három sünmalacból, amelyek váratlanul felbukkantak a kertünkben, hogy ugyanilyen rejtélyesen tűnjenek is el egyik napról a másikra. Mostanra összejött egy posztra való városi állat, amelyekkel ti is találkozhattok, néha többet, mint egy erdőben vagy mezőn.
Madarak
Fájóan megritkultak a verebek mostanában, pedig gyerekkoromban még csapatostól repkedtek vagy ugráltak ide-oda. Nem tudni, mi okozta a vesztüket – hiszen galamb szerintem legalább annyi, ha nem több van – sima városi galamb, szürke balkáni gerle, vagy nagytestű, párban járó örvös galamb. Egész évben lehet figyelgetni kétféle varjút is – a szürke dolmányos a gyakoribb, de sok feketét is látni, meg hát főleg hallani. A gyászos károgás szürkébb őszi napokon hatalmas varjúfelhőből hallatszik a házunk felett. A fiókát nevelő varjak, vagy a harcias szarkák simán elkergetnek jókora kandúrokat is – vagy minket, akik épp egy kiesett varjúfiókát akartunk menteni pont az előbb emlegetett kandúr elől. Támadták a mi fejünket is rendesen. Bezzeg a feketerigó: tavasszal úgy tud csattogni a magas fa ágán, hogy mély depresszióból is kicsalogatná az embert. (Azért a magas fa alá ne állj. Két csodás dal között ugyanis lazán tojik a fejedre....ahogy csak az igazi művészek tudnak...)
Vannak színesebb madarak is a városban: itt van mindjárt a zöld küllő, a tavalyi Év Madara (ha jól emlékszem), ami vidáman repked a parkokban, és csak a bamba kezdők tévesztik össze Mártika néni szökött hullámos papagájával. Sima kis vagy nagy fakopánccsal is találkozunk bőven: sajnos az ipari műtárgyakat is pont olyan buzgón kopogtatja, mint a valódi fát – mifelénk például az utcalámpa buráját vagy a szomszéd vadiúj szigetelését, hiába nincs egyikben sem pondró. Még a zöldküllőnél is színesebb madár a mátyásmadár, avagy szajkó, egy időben itt ült az erkély rácsán egy rendszeresen, amíg itthonról dolgoztam.
A cinkéket ugye most már minden felvilágosult óvodás eteti, ahogy a kacsákat is minden városi tóban vagy patakocska mellett. A mi helyi tavacskánk mellé kitettek külön kacsaeledel-automatát, hogy ne a kiflivégekkel bombázzák őket a helyi sétálók. A Dunánál akad sirály is, vidéki „vizes” városban (például Szegeden) pedig a kacsák mellett szürkegémet is láttam a városi Tisza-parton.
A bagoly már ritkább vendég – mikor a Nagy egészen kicsi volt, évekig figyeltük őket a park egy bizonyos fáján. Aztán eltűntek, hogy nagy örömünkre tavaly bukkanjanak fel úra (fülesbaglyok), afféle helyi látványosságként lesi és fotózza őket minden arrajáró.
Nem madár ugyan, de nyári naplementekor a városban is látható a „korai denevér” – nem tudom, a későbbi is honos-e Belső-Budapesten vagy mondjuk Győrben és Sopronban, de a „korai” alkonyatkor fecskemód cikázik a fejünk felett. Apropó fecske: őket sose láttam városban.
Tücskök, bogarak, hüllők, lepkék
A Nagy kifejezetten a bodobácsok megjelenéséhez kötötte a tavaszt oviskorában. A nagymama házának lépcsőjén egész tömeget lehetett megfigyelni, más, egyéb érdekes bogár mellett. Csillogó levélbogarak, hagyományos-és harlekinkaticák, érdekesen pattanó zöld lombszöcskék, szúrós darazsak, kövér poszméhek akadályozták, hogy időben eljussunk a boltba (meg az öreg macska, aki a mai napig egy kis utcai házikóban lakik, félúton az ovi felé).
Egy időben még azt is játszhattuk, ki hány napozó gyíkot vesz észre napsütéses időben, hányfajta lepkét számol meg levendulavirágzáskor, és hány csigára NEM lép rá esőben (Oviba menet-jövet remek elfoglaltság, ha nem sietsz). A házatlan csiga külön kategória volt – valamiért azt nem kezeltük olyan udvariasan, mint lakhatással rendelkező rokonait. Ne lacafacázzunk, azokat bizony rövid úton kivégeztük…Akárcsak a lakásba tévedt legyet, szúnyogot, darazsat. Hosszú évekig harcoltam, hogy a pókok, tipulák, éjjeli lepkék, ismeretlen fajú bogarak ha lehet, ne jussanak erre a sorsra. Őszintén szólva a gyerekeim ezekkel az esti látogatókkal nem voltak túl együttérzőek.
Emlősök
Négylábúból sincs hiány. Említettem már a nyulakat, egy részét nyilván csekély értelmű embertársaink engedték szabadon két héttel húsvét után, de igazi, megtermett mezei nyulat is láttunk már errefelé. Amikor április végén egy éjjel sokáig dolgoztam, aztán nem tudtam aludni, egy macskaféle lényt láttam a garázsunk tetején – nyestnek bizonyult. Korábban csapatostul randalíroztak, hangosan dübörögve a környékbeli tetőkön, megfutamítva a helyi bandázó macskákat,. Akik esetleg a komposztban lapuló egereket igyekeznek épp összefogdosni.
Talán két-hároméves volt a Kicsi, amikor a Rákos-patak melletti adóhivatalban akadt dolgom, és őt is kénytelen voltam vinni. Megnéztük a patakot is, ha már arra jártunk – a kacsák mellett mindjárt láttunk másféle állatot is – két igen kövér patkányt, akik békésen sütkéreztek a koraőszi napsütésben. És bár a patkánytól a legtöbb házimacska tart (okkal), a mi Cirmink egyszer egy méretes csatornaszökevénnyel állított haza – néééé, mekkora egér. Ja nem.
Volt épp elegendő „valódi” egerünk is. Egyet szintén macska hozott a konyhába, gyermeki könyörgésre kegyelmet kapott, azzal a feltétellel, hogy a kis dobozt NEM viszik fel az emeleti gyerekszobába és NEM nyitják ki. A telefonom persze megszólalt közben – és mire letettem, a két jómadár bűnbánó képpel mesélte: „…és akkor hátizé, mégis felvittük, és V. épp csak egy pillanatra nyitotta ki…” – ÉS MOST HOL VAN? „Nem tudjuk, valahol a szekrényben…”
A következő két hétben összerágott füzetek és zoknik mutatták a legújabb háziállatunk jelenlétét, aztán alighanem találkozott Cirmivel, ami végzetesnek bizonyult. A következő kegyelmet kapott egeret már saját kezűleg (!) vittem ki a parkba. Leraktam egy bokor tövébe, bámult rám kissé sokkosan, amíg rá nem mordultam: „na tűnés, mielőtt meggondolnám magam….”
A sünök rendszeres vendégeink. Sajnos két formában is: a fürge meg a lapos. Városban talán a leggyakrabban elgázolt állat a sündisznó. Pedig azért észre lehet venni: sose feledem, mikor méretes turistabuszunk hatalmasat fékezett Prágában, majd a sofőr morogva piszkálta le az útról az állatot, mert moccanni se mert az istenadta. Körülbelül két kilométer múlva megismétlődött a jelenet a prágai lakótelep másik végében: satu, káromkodás, majd immáron vastag szerelőkesztyűben sündisznó-pakolás. („HA MÉG EGYET LÁTOK, KILAPÍTOM A KIS NYAVALYÁST!”...nem láttunk harmadikat…)
De nemcsak sün, nyest, patkány vagy egér tartozik a nagyvárosi vadak közé. Vígan megél a róka is, többször láttam belőle városi lakost a környékbeli utcákon. Zárjuk a nagyvárosi állatkertet egy gyászjelentéssel: egy ilyen városi róka végezte ki puszta mulatságból Tünde városi tyúkjait – nyugodjatok békében, pipikék.
A budapesti vadonról film is készült, amit ajánlunk szeretettel kicsinek és nagynak.
Vakmacska
