Kislánykorom óta arra készültem, hogy egyszer majd anya leszek, és hogy az milyen nagyon jó lesz nekem (természetesen minimum a Világ legjobb anyukája címre pályáztam). Aztán megszületett az én drága kislányom, aki úgy gondolta, hogy megcáfolja eme elméletem, és még azt is megakadályozza, hogy anya néha hajat mosson vagy megegyen egy tányér levest babaordítás nélkül. Baromi nehéz volt az első 3 év, így bölcsis is lett a drága, mert rohantam vissza a melóba, hogy túléljem a gyerekkorát.
A férjemet csak hétvégén láttuk, egyedül az anyukámra számíthattam, őrá viszont mindig. Asszem így sikerült egészen a lányom 20 hónapos koráig szoptatnom őt (és nem kiugrani a másodikról), ami kezdetben nagyon fájt, később viszont csodálatos élménnyé alakult. A második terhességem egy év próbálkozás után jött össze. Míg az első egy rózsaszín cukorszirup volt, a második már kevésbé volt kellemes. A szülések között is hatalmas különbség volt: az elsőt utáltam, a másodikba belehaltam, másnap mégis újra szültem volna.
Különbség van a gyerkőcök között is. Míg a nagy meg nem áll, a kicsi olyan nyugis, hogy a házat kifesthetem mellette. A gondom a másodikkal nem az elevensége, mint az elsővel, hanem a lustasága. 2. számú leányom ugyanis nem hajlandó rendesen szopizni. Elmondom a teóriámat, aztán lehet szétszedni. Amikor megszületett, bár a mellkasomra rakták, de szinte azonnal vitték is az inkubátorba, mert nagyon lila volt, és így nem sikerült mellre tenni. Amikor két óra múlva megkaptam, a csecsemős lerakott mellém egy ordító csomagot, akit sehogy sem sikerült szoptatni, ő meg magunkra hagyott, így csak kínlódtunk. Mivel nem sikerült másnap sem bekapnia a cicit, kapott bimbóvédőt. Én kitartóan, mosolyogva szoptattam, de általában bealudt és nagyon nehéz volt felébreszteni.
Aztán a következő naptól kezdve mindennap csak azt hallottam a nővérektől, hogy ez a gyerek rengeteget fogyott, nem lesz ez így jó ebben a 40 fokban, adjon pótlást, ébressze fel valahogy, stb. Aztán amikor az egyik kedvesebb fajta csecsemős látta, hogy tejem lenne, elkezdtük mérni a babát. Kiderült, hogy 40-50 perces szopizások után mindösszesen 10 grammot hízott vagy még annyit sem. Hiába volt tejem, pótolni ellett neki cumiból, mert nem szívta le.
Bár az is rontott a helyzeten, hogy hivatalosan csak pohárból etethettem, ami ömlött a szájába, szopó mozgások nélkül. Pótlásnak tápszert és teát is kaptunk, amíg nem indult be a tejem rendesen. Aztán nagy nehezen kiengedtek a kórházból. 1 hét után kiderült, hogy a rengeteg tejem ellenére a gyerek nem hízott semmit (kb. 300 grammot vesztett az eredeti 3850-es súlyából), így a védőnő jól rám ijesztve javasolta a pótlást. Egy darabig tudtam neki anyatejet adni, azonban hamarosan megjelent az asztalon az a fránya tápszeres doboz. Sajnos nem volt, aki segítsen, és egy ötéves mellett már nem fekhetsz egész nap, meg aztán enni is kellene, így a tejem mennyisége is csökkent, fejni pedig nem tudtam és talán nem is akartam, mert minden rám maradt. Apa dolgozott, anyukámnak gipszben volt a keze, anyósomék meg anyósomék, ha értitek, mire gondolok.
Hiába erőltettem én a szoptatást, a gyerkőcöt nem érdekelte, így sajnos mára végképp elment a tejem, pedig még csak két hónapos. Ha nekem valaki azt mondja, hogy ilyen van, nem hiszek neki. Olyannyira szoptatáspárti vagyok, hogy már több előadást is szerveztem aktív közreműködéssel a szoptatás „reklámozása” végett, így számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne szoptassam a 2. számú kisangyalkát. Nem is tudom lenyelni egykönnyen a történteket. Tudom, hogy fejnem kellett volna, vagy türelmesebbnek lenni, vagy mittudomén, de csak az járt az eszemben, hogy nehogy valami baja legyen, így bármilyen megoldást elfogadtam, csak hogy hízzon/fejlődjön.
Anyukám azt mondta, hogy én ugyanilyen voltam és azóta már sok anyukától hallottam ugyanezt a sztorit, mégis keveset tudok ahhoz, hogy megnyugodjak, vagy épp tovább ostorozzam magam. Hiányzik az az érzés, amit csak a szoptatás alatt kaphattam meg, és itt nem a fájdalomra gondolok... Persze a cumi mellett szabadabb lehetnék, hisz bárki etethetné, de ragaszkodom hozzá, hogy csak tőlem kapja a tápit, hogy a kötődés az ő részéről is kialakuljon. Imádom az első perctől kezdve a babát, most nem is vagyok (még) depressziós, mint az elsőnél, mégis folyamatosan azon rágódom, hogy mit kellett volna tennem. De egy dolog nyugtat: szépen kerekedik, elégedett és értelmes kislány, és ilyenkor számomra már olyan mindegy, hogy mitől, csak egészséges legyen és köztünk legyen.
ui.: lehet, hogy nem én lettem a Világ legjobb anyukája, de a legboldogabb biztos, mert számomra két gyermekkel lett teljes az élet!
Pöttyös bögre
Szoptatásról itt olvashatsz:
A nyilvános szoptatás gusztustalan?
Ordítok szoptatás közben
A szoptatás szopás
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
