Laci egyéves. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan elillant ez az esztendő! A hétköznapi rutin közepette csak telt az idő, és hopp, máris túl vagyunk az első szülinapi tortán. Annyi minden történt az elmúlt időszakban, olyan sokat fejlődött, változott. Egy apró csecsemőből járó, gügyögő, értelmes, minden iránt érdeklődő, nyitott kis kalandor lett, egy barátságos, mosolygós, imádnivaló kölyök, aki persze akaratos, ahogy azt kell. Az élet vele állandóság és változás érdekes keveréke. Szokások, rituálék jönnek-mennek (most éppen ölben altatás, egyszeri éjszakai ébredés, reggeli nagyágyas hempergőzés, anya-imádat van), de a lényeg mit sem változott: róla szól minden.

Legalábbis eddig így volt. Laci ugyanis jövő hónapban bölcsis lesz. Ezt a döntést pedig a kényszer szülte, nem a meggyőződés. A férjem ugyanis munkanélküli lett, pocsék anyagi helyzetben vagyunk, és egyszerűen muszáj dolgoznom. (Nem részletezem, annyi csak: a cég, ahol az elmúlt 15 évben dolgozott, már nem jut megbízásokhoz, nem lehet alapozni rá. A szakma pedig, amit anno tanult, mára lényegében megszűnt. Álláskeresési támogatásra nem jogosult, mert három hónapnál tovább volt munkanélküli. Itt tartunk most. Tanulni fog valamit, de még keresi az útját. Addig marad az alkalmi munka, ami – hiába élünk az ország "szerencsésebb" felén – ritkán adódik. Arról most nem beszélek, hogy ez a helyzet, milyen kriptahangulatot teremtett a családunkban.)

A munkahelyemen tárt karokkal várnak, a feladatok egy részét itthonról is el tudom végezni, mindenben rugalmasak, a munkaidő kötetlen. Szervezés kérdése, de ha minden jól megy, ebéd után elhozhatom Lacit.

A bölcsiben szerencsére volt hely. Februárban jeleztem, hogy áprilisban vinném a gyereket, mondták, hogy semmi akadálya. Az épületet nemrég újították fel, takaros, barátságos. A 13 fős csoportban három nevelő dolgozik. A gyerekek két- és négyéves kor között szóródnak, a csoportban Laci lesz a legkisebb.

Ez a helyzet mostanában sok álmatlan, agyalással töltött éjszakát okoz nekem. Az alábbiak miatt:

1. Vannak (nem is olyan távoli) emlékeim a gyerek előtti melós korszakból. Nem volt egyszerű. Sokszor 10-12 órát bent tölteni, a készenlét, az estig tartó elfoglaltságok, a hétvégézések. Ugyanezt a pörgést már nem tudom vállalni. Tartok tőle, hogy nem leszek képes a munkára koncentrálni száz százalékig, mert a gyereken jár majd az eszem. Vajon sikerül helytállni a kétfrontos harcban?

2. Az első látogatáskor az volt a benyomásom, hogy ez a bölcsi inkább óvodára hasonlít. Mivel nagyok a gyerekek, erre rendezkedtek be, egy év alatti alig van. Megkérdezték pl., hogy Laci rácsos ágyban alszik-e. Hát persze, mi másban? Mert akkor kerítenek egyet. Az etetéshez nincs klasszikus etetőszék, kis sámlin ülnek vagy ölben. Hát, az én gyerekemet tutira nem fogják ölben etetni, sámlin ülni még nem tud. Elképzeltem azt is, hogyan visznek ki hárman 13 gyereket az udvarra. Lacinak konkrétan a sarkában kell lenni, mert mindent összeszed, és a szájába tömköd. Aggaszt, hogy odafigyelnek-e majd rá. Betartják-e a gyerekhez adott, füzetbe leírt "használati utasítást"? És ha nem, vajon észreveszem-e? Beszélgettem szülőkkel, akik járatták bölcsibe a gyereküket. Szerintük azt a törődést, amit én adok a fiamnak, felezzem meg, ez lesz a bölcsiben. Ez valahol persze logikus. De fázom a gondolattól, hogy pelenkázásnál nem kenik be rendesen a fenekét, és fájdalmasan kipirosodik, hogy etetésnél nem lesznek elég körültekintőek (pl. ha valami nem ízlik neki, adnak-e más kaját, vagy hagyják éhezni a következő étkezésig), itatják-e rendszeresen (Lacinak tukmálni kell a vizet) és hasonlók.

3. Nem tudom, hogyan reagál, ha egyszer csak "eltűnök mellőle". Eddig kétszer fél órára mentünk be, ismerkedni. Mindkét alkalommal elmerült a sok új játék között. Megfogta a nevelő kezét, és sírás nélkül hagyta, hogy ölbe vegyék. Időnként persze vissza-visszajött, megölelte a lábamat, ellenőrizte, hogy ott vagyok-e, aztán a folytatta a felfedezőútját. A két hetes beszoktatás fokozatos, első nap csak egy órát vagyunk, és így tovább egyre többet. Eddig együtt voltunk, ritkán bíztam másra, én etettem, altattam. Gyerektársasága a heti egy Ringatón kívül nem volt, nem is nagyon érdeklik még a gyerekek pl. játszótéren se. Ráadásul most láthatóan anyás korszakot él. Vajon tud-e majd kötődni annyira a nevelőjéhez, hogy biztonságban érezze magát nélkülem is?

4. Tartok attól is, hogy beteges lesz. Ezt az egy évet megúsztuk két kisebb náthával. De vannak fogalmaim a közösségi létről, a bacik adás-vételéről. Nálam tapasztaltabbak szerint nagy esély mutatkozik az egy hét bölcsi, egy hét otthonlét ritmusra. Egy beteg gyereknél nincs rosszabb. Gyerekcsősz nincs, a nagyszülők távol vannak. Ha sokat vagyok szabin/táppénzen, nem volt értelme visszamenni dolgozni.

5. És végül a legrosszabb: a lelkiismeret-furdalás... Eredeti terveim szerint két évig maradtam volna vele itthon, aztán az élet felülírta az elképzeléseimet. Olyan kicsi még. Túl korán "intézményesül", ráérne még, nagyon ráérne óracsörgésre kelni, időre odaérni, másokhoz alkalmazkodni, beállni a nyájba. Mellettem lenne a helye. Egyelőre nem tudom kezelni ezt a helyzetet, frusztrál, nyomaszt, ezen rágódok, erről álmodok. Nagyon fáj a szívem miatta, de nem tehetek mást.

A többi szülővel beszélgetve egyébként több a pozitív tapasztalat. (Vagy az idő megszépíti az emlékeket?) Van, aki nyolc hónaposan íratta bölcsibe a gyerekét, és nem bánta meg, olyat is ismerek, aki mindhárom gyerekét egyévesen adta be, ott is jól sült el a dolog. Persze tudom, hogy arról érdeklődni, kinek hogyan szokott be a gyereke kb. olyan, mint mások szüléstörténetéből kikövetkeztetni, milyen lesz az enyém. Annyira egyéni, hogy szinte felesleges közvéleményt kutatni. Egyébként sokan (akik megtehetik, hogy otthon maradnak) elkerekedett szemmel mondanak ítéletet a döntésem felett. Hogy túl korai, hogy van-e szívem, hogy milyen hatások érik, a kötődés, a betegségek stb. Az én kétségeimet hallom az ő szájukból.

Egyelőre a borús oldalt látom. Idő kell és tapasztalat, hogy meglássam az előnyöket is. Mert biztosan vannak/lesznek. Anyukáktól hallottam, hogy a korán közösségbe került gyerek nyitottabb, empatikusabb lesz. Gyorsabban fejlődnek, mert sok mindent ellesnek a nagyobbaktól (van, aki a szülők számára szinte észrevétlenül lett szobatiszta). Az otthonlét pedig egy idő után nem csak az anya, hanem a gyerek számára is óhatatlanul unalmassá válik. Vágynak az ingerekre. És ezt a bölcsi talán képes megadni a gyerektársak, a sok játék és a foglalkozások révén. Ez persze megint csak nagyon egyedi, egyéniségfüggő. Egy biztos, a gyerekek bámulatos alkalmazkodó képességgel rendelkeznek. (Tehetnek mást?)

Már készülünk a bölcsis életre. A reggeli felkelés időpontját lassacskán sikerül leszorítani az eddig szokásos 8-ról 7-re. És beszereztük a szállító járművet is, egy biciklit hátsó gyereküléssel. Ez újdonság neki, és borzasztóan élvezi.

A makro-körülmények szerencsésen alakultak: a gyed extra ugyanis óriási segítség. (Nem politizálok, szimplán gyerekes, dolgozni kényszerülő anyaként írom.) Ha nem lenne, nem érné meg visszamennem, mert a bölcsi nálunk fizetős, a gyed-munkabér különbözet elmenne rá. Így azonban megéri. És egy év alatt talán rendeződik a helyzetünk. Ebben bízom. Meg abban, hogy elég erős leszek, és Laci is partner lesz. Hogy sérülések nélkül túléljük a zökkenőket.

zsanna83

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?