Időutazásra invitállak, kedves olvasó: ez ugyan egy gyerekes blog, de a tizennégy éves, az még voltaképpen gyerek. Én pedig épp ennyi voltam, amikor a boldogult (?) emlékezetű átkosban második lett kis csapatunk az oroszversenyen, amiért egy alig-alig használható Szmena fényképezőgép mellett nyertünk egy repülős-szállodás moszkvai utat is. Az 1983-as év Moszkvája egyáltalán nem volt a mai luxusboltos, nyüzsgős, előkelő világváros: nagy volt, hatalmas, üres és még az akkori magyar szemnek is retró. Kamaszként láthattam olyasmit, amit ma kevesen mondhatnak el, hogy kamaszfejjel láttak.
„Apád mindig azt mondta, büdös. Jóformán semmit se volt hajlandó megenni – a vodkát azért megitta, nyilván fertőtlenítés céljából – aztán mikor megjött, már az előszobában szórta a ruhát, hogy azonnal mossam ki, mert mindennek olyan szaga van. Ja, és azt is mesélte, sok helyen a vécépapírt nem volt szabad bedobni a kagylóba, hanem egy vödörben gyűjtötték a fülkékben" - mesélte anyám (apám akkor már majd egy éve halott volt), én meg rázkódtam a röhögéstől, elképzeltem a józsefvárosi lakásunk vécéjében a vödröt, benne egy kocsirakomány szaros papírral.
Inkább a repülőúttól tartottam, nem az ehetetlen kajától egyelőre: a Vidámpark minden repülős-forgós-imbolygós izéjét messzire kerültem, még egy balatoni csónakban is majréztam, lekuporodtam a fenekére, nem volt jó arra gondolni, hogy majd órákon át a levegőben fogok keringeni, mint a gólya ama potyadéka. Felszerelkeztem mindenféle dilibogyóval, amiről visszafelé már nagyvonalúan elfelejtkeztem, semmi szükség nem volt rá, bár a szovjet pilóta úgy húzta fel a gépet, mintha valami szupergyors liftben ülnénk. Odafelé az utolsó morzsáig megettünk mindent a híresen jó kaját kínáló Malév-gépen, hátha mégis ehetetlen Moszkvában az összes étel. Sőt, a vége felé összeszedtem a bátorságomat: elvinném a nagyapámnak szuvenírként a kis maléves bort. Odaadták.
A szálloda nagyon vicces építmény volt: kívülről babakék mozaikcsempe borította mind a huszadik emeletéig, mint egy hatalmas, kifordított fürdőszoba. Előtte az ottani HÉV, az elektricska csattogott éjjel-nappal, bajos volt aludni tőle, a HÉV-kocsiknál látszólag húsz évvel öregebb szerelvények elég gyorsak voltak ugyan, de rettenetesen hangosak is. A fürdőben nem volt vödör és orosz nyelvű utasító felirat a mellédobásra, viszont a vécépapír maga volt a döbbenet: kb. hatszor hat centiméteres kemény papírlapok egymáson, mint valami ős Post-it a ragasztócsík nélkül: matekpuskát írni rá tökéletes lett volna, de a céljának kevésbé felelt meg: kicsi is volt meg kemény is.
Az első vacsora még hagyján volt, valami leves, aminek összetétele rémlett valamelyik nyelvóráról, nekem a fekete kenyérrel se volt sok bajom, bár sokan fintorogtak rá. A következő napokban viszont a tényleg felismerhetetlen küllemű, ízű és állagú ételektől nemigen laktunk jól, de a sötétlilás árnyalatú csirkecombtól is visszaborzadtunk, pedig valószínűleg csak soká állt a fagyasztóban, miután vágáskor nem véreztették ki rendesen. Inni leginkább teát és vizet kaptunk, akkor még álltak Moszkva utcáin azok a vicces automaták, amiből szódát és limonádét lehetett venni: a szépséghiba mindössze annyi volt, hogy egy üvegpohár állt benne eszközként, egy olyan körbemosó szerkentyűn, amit mifelénk csak a fogászaton látni. „Te, hányan laknak ebben a városban, hány millióan ittak ma már ebből a pohárból?” - kérdeztem Katit, aki hármunkból még vállalkozott az útra velem együtt. „Tudod mit, inkább kihagyom.”
Pedig venni aligha lehetett mást. Az irtózatos sort az ott szokatlan, huszonnyolc-harmincfokos nyárban gyorsan észrevettük, kiderítettük azt is, Fantát lehet kapni. Az már csak vásárláskor derült ki, hogy eldobós papírpohárban osztják ugyan, de ahogy az oroszok az impregnálást elképzelték: bitang gyorsan kellett kiinni, mielőtt elkezdett átázni az alja.
A programjaink nagyjából az akkori „kötelezőket” foglalták magukba, Moszkva belvárosát a Vörös térrel, a csodálatos székesegyházzal (festett ikonjain órákig bámészkodtam volna, de hajtott előre a tömeg) és a rémes Lenin-mauzóleummal, amiben viaszbábuként hevert a kitömött vezér, erős ravatalozószaggal körülvéve, onnan elég gyorsan akartam kirohanni a hosszasan kivárt sor után. Egyáltalán, szinte mindenért sorba álltak: ha egy boltban nem volt sor, az azt jelentette, ott leginkább konzerveket és pár elég hasznavehetetlen tárgyat lehetett csak kapni.
Rácsodálkoztam viszont a műalkotásnak beillő metróállomásokra, osztályfőnöknőm figyelmeztetése ellenére nem volt bennük tömeg, inkább ugyanúgy kongtak az ürességtől, mint az egész város, kivéve a sorokat és a turistás helyeket, amiből alig volt néhány. Mivel magánembereknek nem nagyon lehetett ott akkoriban autója, a kiváltságos moszkvai sofőrök a dugót hírből se ismerve száguldozhattak az autópálya szélességű sugárutakon, a régi magyar mondás Moszkvára kiemelten volt érvényes, miszerint kétfajta gyalogos van, a fürge meg a lapos. Biztonságban csak az aluljárókban és a kisebb utcákban voltunk.
Tömeg az ócska, farmotoros buszon volt csak, ami a szállodából a városközpontba vitt minket reggelente. Az egyik példánynak a teteje is le volt szakadva, belógott az utasok közé, tekergettem a nyakam, hova meneküljek, ha leesne, nehéz lett volna, mivel egyik lábam se volt a földön, megtartott mégis állva a tömeg. Jegyet lukasztani a „becsületkasszából” viszont muszáj volt (kis doboz, mellette külön a vécépapírként letekerhető jegycsomag) különben elkezdtek rosszallóan nézni, ahogy az se volt ajánlatos, hogy egynél többet tépj le. A szerelőaknákat furcsa módon az út kellős közepén helyezték el, kikerülhetetlenül, erősen kiemelkedtek a felszínen, nagyokat szökdelt rajtuk az ócska alkotmány.
Talán a szputnyikos, tudományosnak szánt park vagy micsoda után (nem tehetett rám nagy benyomást, mert csak a pazar metrómegállójára emlékszem) ültünk Katival a hőségben valami kőfalon, szabadprogram volt talán egy órán át, egyszer csak látjuk, már megint sorba állnak valamiért, mit akarhatnak ezek megint? Hohó, vanílifagyi! Beálltunk a sorba (fagyit eddig messziről és hátulról se láttunk a hőségtől lihegő városban, ahol a nők a hatvanas évek ruháit hordták), a kezünkbe nyomtak egy féltégla-félét, aminek hosszanti oldalait borította a vécéből már megismert kemény csomagolópapír. Basszus, ezt hogy kell megenni? Ötlettelenül kibontottuk a tenyerünkben, nyaltuk felfele a kőfalon, úgy néztünk ki, mint utoljára talán kétévesen, amikor fogalmunk se volt a fagyi elfogyasztásának helyes technikájától. Amikor már a térdünkön is folyt (a szűnni nem akaró röhögés se segített az ügyön), akkor megláttunk két helyi erőt. Elegánsan libegve fagyiztak, hoppá, a papír csomagolást lejjebb csúsztatták, alul összesodorva begyűrték, kész a tölcsér, lehet higiénikusan fagyizni, mi meg mehettünk mosakodni a szökőkúthoz.
Oroszul nem beszéltünk sokat, hiába ez volt az elsődleges cél, elvégre kiváló orosztudásunkat jutalmazták. A végén szabadprogram keretében elmehettünk a híres GUM áruházba, ott megszólalhattunk Tolsztoj nyelvén végre, bár ott ugyanúgy nem nagyon lehetett semmit se kapni, mint bárhol máshol (zsebpénzemet a fantán-fagyin kívül addig csak egy falra akasztható, nagyfejű, lapos plüssmacskára költöttem jobb híján lakótelep-féleség üres boltjában), de némi sorállás (már megszoktuk, komolyan) után egy csodás horgolt téli kendő-féleséget szereztem ottani viszonyokhoz képest drágán anyámnak, ma is megvan, bár összement azóta kicsit. Ja igen, mondom, forró nyarat éltünk éppen, a GUM szenzációja pedig egy rakás horgolt, meleg, télre való sálféle volt, amiért ölték egymást az arra járók.
A Szmena alig őrzött meg valamit az élményekből, mint kiderült, rossz volt a film-továbbítója, egymásra fényképezte a képeket, furcsa, művészi, szellemszerű világot teremtve, maradt egy székesegyház, egy szputnyik-szobor meg egy a szállodáról, a többi nagyjából használhatatlan. Azóta Luzskov polgármester méregdrága, üzlettől hangos várost varázsolt Moszkvából, az elektricskát nyilván lecserélték, talán a babakék szállodát is lebontották, ami belülről inkább kollégiumra emlékeztetett, nem szállóra, a finom vanílifagyit, ha van, már rég nem durva vécépapírba csomagolják, és eltűntek a vicces szódaautomaták is. Nem vágyom ennek ellenére különösképpen Moszkvába, bár mikor megérkeztem, én nem dobáltam le az előszobában a ruháimat, büdös nem volt, bár az ételek java kétségkívül ehetetlennek bizonyult, ebben igaza volt apámnak. Ha röviden kéne összefoglalnom, miért nem akarnék a gyerekeimnek efféle állami tervgazdálkodást, hát ez a moszkvai út tökéletes illusztráció volt, a konzerveket árusító üres boltoktól a pocsék tömegközlekedésig, a térdünkön csorgó fagyiig és az első pillanattól használhatatlan fényképezőgépig.
A székesegyház, az túlélte az egészet, megérdemelten.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
