„Jaj, Évike annyira, de annyira különleges ember! Minden gyereketek aranyos, no de az Évike! Nincs hozzá fogható a világon!”
Hallgatom a lelkes rajongót, de nem vagyok feldobva. Ennek az ismerősömnek pont ez a lányom a kedvence. Ha nem mondja, akkor is tudom: látszik, hogy a másik két gyerekemet alig veszi észre.
Másik történet. Ezúttal egy távoli munkatársat viszünk várost nézni. Most a másik lányom a sztár. A kollegina teljesen elolvadt hatalmas szemeitől, cicás odabújásától. Évi pedig alig tűnik többnek a levegőnél.
Minden ilyen alkalommal elkap a nyugtalanság. Kell valamit tennem? Próbáljak közbelépni? Dicsérgessem a felnőttnek a mellőzöttebb gyerekemet? Vagy én magam foglalkozzak a hátrébb sorolttal? És mi lenne, ha úgy tennék, mintha semmi különös nem történt volna? Lehet, hogy a jó szándékú „helyrehozás” miatt veszi észre a gyerekem, hogy őt hanyagolják?
Tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert tartósan egyik gyerekem se került hátrányba. Egyesek odavannak a bűbájos, kicsi fiúért. Másokat a puha macskatermészetű, álomszép szemű lányom veszi le a lábáról. És vannak olyanok, akiket elkápráztat a makrancos, örökmozgó, sosem nyugvó rajzművésznő. Nem alakult ki köztük igazi „sztárság-sorrend”. Mindegyikük tud olyasmit, amit a másik nem, és ezzel verhetetlen egyes embereknél.
De mi a helyzet azoknál a családoknál, ahol az egyik gyerek sokkal szebb például? Vagy „menőbb”, mert belevalóbb a természete? Esetleg kiemelkedően tehetséges és vele foglalkozik legtöbbet a külvilág? És fordított helyzetben: ha az egyik gyerkőccel rengeteget kell törődni, orvoshoz vinni, fejleszteni, külön programokat szervezni? Mit tud ezekben az esetekben a szülő tenni? Lehet-e, kell-e az egyensúlytalanságot helyrebillenteni? Fel tudják-e magukban dolgozni a gyerekek ezeket az igazságtalanságokat?
Végül, de nem utolsósorban: ha van testvéred, emlékszel olyan esetre, amikor egyikőtöket körülugrálták, másikótokat észre sem vették? Milyen érzés volt? Kellett volna valamit tenni a szüleidnek?
AMK
