Meggyőződéses életpárti vagyok. Úgy vélem, a halál az élet nagy botránya. Mindig is hadilábon álltam vele. Nem járok halottak napján temetőbe, nem gyújtok gyertyát sem, és tüntetőleg viszek virágot édesanyámnak november elsején, amíg él, mert azt vallom, hogy addig kell valakinek virágot adni, és addig kell szeretni őt, amíg él, és tudja értékelni. A november elsejét én az élők napjává nyilvánítottam.
Kisgyerekként vidéki temetésen találkoztam először a halállal, akkor még az volt a szokás, hogy a halottat a háznál ravatalozzák fel. Az emberek bementek az elsötétített szobába, megnézték a halottat, sokan meg is csókolták kezét, arcát. Nagyanyám, aki a maga nemében felvilágosult asszonynak számított, engem nem kényszerített erre, de még akkor is sokkoló volt számomra a dolog, ha csupán az ajtóig kellett mennem. Az a zsigeri ijedtség és viszolygás, ami akkor kialakult bennem, mindmáig megvan, már csak ha hallok vagy olvasok is erről.
A legszörnyűbb azonban nem ez volt számomra, még csak nem is a temetés, hanem a halotti tor. Emlékszem, ott ültem a felnőttek között, néztem, ahogy esznek, isznak, beszélgetnek, sőt, nevetgélnek is, mintha mi se történt volna. A halottal többé senki nem foglalkozott. Nagy volt bennem a kísértés, hogy felugorjak, és rájuk kiabáljak, hogy azonnal hagyják ezt abba, hát nem látják, hogy itt meghalt egy ember? Hogy tudják tovább folytatni a megszokott életüket, amikor meg kéne állnia a világnak is.
Azóta persze tudom, hogy mi a halotti tor szerepe. Tudom, hogy ez egy szertartás, amivel megemlékeznek az elhunytról, egyszersmind az életbe való visszalépés szimbóluma is, azt jelenti, hogy bár a szerettük eltávozott a földről, de az élet megy tovább.
Ma már látom azt is, hogy a vidéki emberek sokkal közvetlenebb kapcsolatban voltak a halállal, mint mi, városiak. Mivel a természettel is közvetlen kapcsolatban voltak, növényeket termesztettek, állatokat tartottak, magokat vetettek, és látták, ahogy azok kikelnek a földből, és növény fejlődik belőlük, látták megszületni és meghalni az állatokat, sőt, ők maguk rendszeresen vágtak baromfit, disznót, ki mit tartott. Emellett látták megszületni, felnőni és meghalni az embereket is.
Ott nem kellett magyarázni egy gyereknek, mi az a halál, amikor kiskorától fogva arra tanították, hogy levágja a húsáért nevelt haszonállatot. De nekem, városi porontynak, sokkoló és maradandó élmény volt, amikor nekem kellett lefognom a vergődő baromfit, amíg nagyanyám elvágta a nyakát, és látni, hogy szalad elmetszett torokkal, amíg ki nem múlik.
Életem egyik maradandó élménye volt, amikor kamaszlányként azt a feladatot kaptam nagyanyámtól, hogy kopasszak meg egy tyúkot. Emlékszem, ültem a leforrázott tollú madárral a kamrában, enyhe hányingerrel küszködtem, részben az undor, részben a leforrázott toll szaga miatt, szálanként tépkedtem a tollakat, közben azon tűnődtem, hogy én most tulajdonképpen be vagyok zárva ide egy hullával. A megkopasztott tyúkról egyébként is mindig az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy csecsemő, a fejét, kaparóját leszámítva.
Valójában azt hiszem, ott tanultam meg, hogy a halállal kapcsolatos dolgokat belegyömöszöljem a tudatalattimba, és ne foglalkozzak ezzel a kérdéssel túl sokat. Ez aztán annyira jól sikerült, hogy mindmáig nem beszélgetek erről a témáról senkivel, a saját gyerekeimmel se nagyon. Éppen ma döbbentem rá, hogy ezt milyen helytelenül tettem, mivel a lányom, aki meglátogatta a kórházban fekvő nagyapját, azt mondta nekem, „anya, te soha ne kerülj kórházba, jó?”
Igazából nem tudom, mit kéne mondani egy gyereknek a halálról, és hány éves kortól kell erről beszélgetni vele, ahogy azt sem, mikortól vigyük a temetőbe, és hány éves korától vigyük temetésre.
Ti mit gondoltok erről?
Gigi
